Frissen-fitten Ferihegyen, az indulás előtt
Csütörtök, szeptember 19., reggel 9.45-kor szállunk fel. Érkezés a sztrájkmentes Frankfurtba másfél óra múlva, pöccre indul a chicago-i gép is, eddig minden simán megy. Mellettünk üldögél egy úr, miután kiderül hogy orvostanhallgatók vagyunk, gyorsan vázolja felesége koronária-bypass műtétét pár mondatban, laikusként hihetetlen módon tisztában van a szív érrendszerével. Felszállunk, a 8 óra 55 perc gyakorlatilag eseménytelenül telik. Felfedezem a gépen szanaszét üldögélő amerikai birkózóválogatott tagjait. Nem nehéz felismerni őket, mindegyiknek karfiolfüle van. Olyan az egész, mint egy bizarr család valami öröklődő genetikai betegséggel. A kaja egész jó, az adagokat most sem túlozták el.
A Margit-sziget felülről
Leszállunk Chicagoban, magyar idő szerint este 10-kor. Beállunk a bevándorlóknak fenntartott sorba, hogy majd egy kedves mexikói ellenőrizze az útlevelemet és bugyuta kérdéseket tegyen fel. Már egy órája sorakozunk, mikor az előttem álló hölgy bőszen mutogatja a repjegyét, hogy le fogja késni a csatlakozást. Jessz, megint megtaláltak a reptéri elveszett lelkek. Németül beszél, hiszen német, és azon kevés német közé tartozik, akik nem beszélnek angolul, de egy kukkot se. Néz rám könyörgő kutyaszemmekkel, hogy léccilécci menjek és tolmácsoljak a biztonsági őrnek, hogy engedjék előre a sorban. Átmászom a kordonokon a hölggyel, és lekapcsolom az első egyenruhás nőt. Ő kedves orosz akcentussal felhomályosít, hogy itt mindenki csatlakozásra vár, de mivel ezzel a német asszonnyal úgyse tudnak majd mit kezdeni, ugyan menjek már vele és fordítsam németre, amit majd az officer kérdez angolul. Cserébe én is meg Bálint is kiállhatunk a sorból. Mínusz harminc perc, ennyit megér nekem. Átverekedjük magunkat a kapun, kicsit már zsibbad az agyam a német-angol és angol-német tolmácsolástól, majd irányba állítom a nőt, hogy melyik kapuhoz kell menjen, ő meg búcsúzóul megjegyzi, hogy na szép, itt az Államokban senki sem beszél németül. Csak én, de én meg magyar vagyok.
Marhasült 11.000 méter magasan
Átrepültük a fél világot
A nagy ijedtségre Kittka Bálinttal legurítjuk az első - óóó és mennyire nem az utolsó! - korsó Sam Adams sörünket, majd összeszedjük a beszállókapunál Mikes Bálintot, akinek törölték a járatát, így együtt tesszük meg az utolsó mérföldeket Buffalo-ig.
Már bent ülünk a gépben, de sajnos nem indul. Miért is ment volna simán???Másfél órát ülünk a gépben, zéró légkondi, 40 fok, Celsiusban, a pilóta közli, ha ma nem tudunk felszállni, ő tart házibulit, mindenki meg van hívva. Bármennyire is kecsegtető, inkább repülnénk már. A csapat fele kínai, ők sajnos nem értik, hogy a végre mozgásba lendülő gépen miért nem állhatnak fel? A stewardess kedvesen ordít velük, hogy SIT DOWN!!!, meg mutogat is hozzá, aztán nagy nehezen megértik, és csodák csodája, felszállunk.
Késő este érkezünk a buffalo-i reptérre, fogunk egy taxit, és úgy húsz perc keresgélés után megtaláljuk az apartmant is. Ezaz, megcsináltuk, itt vagyunk Amerikában!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése