Így élünk mi

Felkelünk,reggeli, elmegyünk a dolgozóba, aztán délután négy-öt ( Kittka Bálint mostanság este 7-fél8) körül hazaszállingózunk. Közös vacsi, aztán email az otthoniaknak. Eltelik az este. Az ember azt hinné, unalmas itt az élet, Buffalóban. Pedig dehogy! Feltaláljuk mi magunkat.

Olvasok a kis parkban a házunk előtt.

A minap Örs közreműködésével ügyesen bejutottunk egy „konferenciára”, sör-virsli evés lett a vége. Persze öltönyben. Neki köszönhető, hogy eljutottunk a keddi „egyet fizet, kettőt kap” sörakciót hirdető vendéglátóipari egységbe is. No de ne higgye azt a kedves Olvasó, hogy sört sörre halmozunk! Veszünk narancslevet is, néhaJ

Csinos

Szombatra meghívást kaptunk Zsuzsa néniékhez, ők egy magyar házaspár, Buffalo külvárosában, Amherstben élnek. Ezt úgy képzeljük el, mint a Lila Akác közt a Született feleségekben. Szép emeletes házak, rendezett-manikűrollóval nyírt pázsittal, az évszakhoz illő halloweeni tökökkel a bejárat előtt. Magyar buli volt, Zsuzsa néniék bográcsban főzték a gulyást, ipari mennyiségű sütemény gyűlt össze, voltunk vagy harmincan, de nem fogyott el, úgyhogy kaptunk elvitelre is. Még ma is azt vacsoráztuk…Nagy többségben közgazdász ösztöndíjasok voltak jelen, illetve mi, és a Mechtler-testvérpár, családostul. Nemzetközi társaság, némi magyar vonatkozással. Nagyon kedves volt mindenki.

Magyar mamától, nigériai papától - ő Obi

Stadler Istvánnal - vele még találkozunk Floridában

Szombat este még tettünk egy tiszteletkört biciklivel a közeli Delaware-parkban. Ide gyűlnek az emberek jóidőtájt, például egy ilyen napsütéses őszi hétvégén. Elkerekeztünk az állatkert mellett is, csak egyféle állatot láttunk így a kerítésen át, ki lehet találni. Naná, buffalo-tJ Megtaláltam a japán kertet, mert az kell minden városba, legalább egy. Nagyon helyes! A parkban fociznak, baseballoznak, kosaraznak, piknikeznek az emberek. A lehullott leveleket meg fújja a szél a futók arcába. Hiába, beszökött az Ősz. Reméljük hosszú lesz és száraz.

A tó, meg a fák

Albright Knox Art Gallery bejárata

Utcai muzsikus

Dávid és Bálint

Japán kert

Amerikai nyugdíjasok kutyával, fagyival,hintaszékkel. Ami kell.

Vészhelyzetben

„ – Medikusok, vegyétek elő Mr. S. CT-jét. Az MR még nincs kész? Mekkora az elzáródás az MCA-n? Mikor volt az előző stroke-ja? Van a tPA adásának kontraindikációja?

A medikusok fejvesztve vadásszák az adatokat a három számítógépen, egy rohan a CT-be, hogy megnézze, a következő beteg már az asztalon van-e. Sürgősségis nővér érkezik, nem jó híreket hoz.

- Dr. Ching, megint egy stroke-os! Jöjjön azonnal!

Ez már az ötödik, és még csak délután 2 óra van. Ching doktornő, aki körülbelül 150 cm, kedves kínai származású orvosnő, hihetetlen fordulatszámmal pörög, egyszerre négy akut agyvérzéses ellátását koordinálja, és most megjött az ötödik. Futunk megvizsgálni.

A földszinti sürgősségi osztály egy az egyben úgy néz ki, mint a Vészhelyzetben, csak egy kicsit kisebb a pörgés.Bár ez a mai napra pont nem igaz. Az oldalsó bejáraton a két mentőtiszt a helikopterről egyenesen ide szállítja Mr. K-t, reggeli közben kapott stroke-ot, valahol a puszta közepén. Két nővér ugrik rá, miközben a doktornő vizsgálja, a bal oldalát egyáltalán nem tudja mozgatni. Na hol lehet a lézió? Menjen a CT-be, gyors anamnézis, tPA mehet neki, hívjátok a klinikai gyógyszerészt, rakja össze a szereléket. Tíz percen belül megvan a CT, indul a tPA, a vérnyomást le kell vinni.

- 5 mg Labetalolt, rendeli Dr. Ching, még mindig 100 felett van a diastolés érték, mehet neki még egyszer 5 mg.

Érkezés után egy órán belül hat a szer, és a medikusok álla itt esik le, mert Mr. K. az orvos felszólítására bőszen hadonászik eddig béna kezével, és nagyokat rúg a levegőbe a lábával. Feltámadt. A stroke után 3 órával, időablakon belül. Így megy ez Amerikában.”

Most Wanted

Csak egy rövid intermezzó a keddi napomról, utólag elnézést kérve nem orvos barátaimtól. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy profik irányítása alatt gondolatnyi gyorsasággal történik az akut ellátás, amennyire ezt ennyi idő elteltével meg tudom ítélni. A pénz nem akadály, boldogan hajítják ki a maradék gyógyszert, aminek ampullája ezer dolláros összegeket ér el.

Az első hónapot a neurológián (ideggyógyászat) töltöm, ebből az első 2 hét a stroke csapatban. Hatan vagyunk medikusok/végzősök, három rezidens, egy vezető rezidens és két főorvos. Ilyen a mi kis team-ünk. Azt hiszem, kezdenek befogadni, eddig nem nagyon nyilvánultam meg szakmailag, tekintve, hogy jó, ha a felét megértettem annak, amiről szó van. Hiszen itt mindenki rövidítésekben beszél, két órámba telt arra rájönni, hogy az „a-fib” a pitvarfibrillációt, a CATScan meg a CT-t jelenti. Haladunk, ma már a 80%-át értettem a dolgoknak, és két okosat is mondtam. Meg sok hülyeséget, de emlékezzünk a jóra!

A főorvos napi négy órát szinte csak a medikusokkal, rezidensekkel foglalkozik, elkezdjük reggel a betegek végiglátogatását, kisebb-nagyobb megszakításokkal négyre végzünk. Egy óra körül rendszerint elzavarnak minket ebédelni. Ekkor van alkalmam amerikai medikustársaimat felhomályosítani, hogy nem török vagyok és isztambuli, hanem magyar, és igen, Budapest, és igen, gulyásleves. Ennyiben maradunk.

A mai ebéd: baconos szendvics chiliszósszal és chipsszel. Amerika lassan beszippant.

Kilátás a medikusszoba ablakából, háttérben az Erie-tó

Csütörtökönként előadások vannak, ma három is volt, ezek elég hasznosak, főleg a mai gyerekneurológia, ami inkább konzultáció, mert folyamatosan kérdez tőlünk az orvos. Holnapra kaptunk egy esetet, azt este megálmodjuk, és holnap összedobjuk a tudásunkat. Látszik, hogy itt az orvostanhallgatók nem keveset fizetnek az oktatásért, mert a dokik elég komolyan veszik őket.

Ebéd után, a kórház udvarán

A kórházról…inkább szállódának mondanám, bőrfotelek, étterem, versenyzongora, amin kétóránként más fizetett zenész játszik! Ha egy pillanatra megállok  a folyosón körülnézni, rögtön megkérdezi valaki, hogy elvesztem-e, és segít. Nagy többségben nagyon kedves és segítőkész mindenki. Három kórház van egybeépítve ( Roswell Park Cancer Institute, Buffalo General Medical Center, Gates Vascular Institute), hidakkal összekötve. Átlag 20 percet szoktam rászámolni arra, hogy eljussak A-ból B-be, nem csak a méretek miatt, hanem mert törvényszerűen eltévedek. Ma derült ki, hogy nem is a GVI-ban, hanem a BGMC-ben dolgozom, pedig lassan egy hete itt vagyok. Ami a legnegatívabb: a névkártyám SEMMIRE nem jó, azon kívül, hogy rajta van az arcképem; nem nyit egyetlen ajtót sem. Ami a legpozitívabb: az intézmény teljes területén korlátlan wifi-hozzáférés. 

Gates Vascular Institute

Roswell Park

Welcome to Buffalo!

Az első pár nap alatt a város töredékét tudtuk feltérképezni. Autónk nincs, biciklink csak három és fél van, mert az egyik defektes, még nem volt érkezésünk elmenni a szervizbe. Sebaj, gondoltuk majd gyalog elindulunk. Egy bevásárlást két óra alatt sikerült elintézni, ehhez mondjuk nagyban hozzájárult, hogy rögtön az első kereszteződésnél észak helyett dél felé indultunk a főutcán, és erre 50 perces zuhogó esőben való gyaloglás után jöttünk csak rá! Maradjunk optimisták, leszólítottunk egy sheriffet, aki kedvesen útbaigazított a legközelebbi szupermarkethez, majd a következő keresztutcán elénk kanyarodott, hogy szálljunk be, elvisz minket odáig. Nagyon szánalmasan nézhettünk ki, kis ázott verebek. Akciójelenet is volt, a szupermarketből kifelé jövet a szemben lévő McDonald’snál történhetett valami, kijött egy tűzoltó, egy
mentő meg vagy öt rendőrautó, ilyen sorrendben. Itt a tűzoltók érkeznek ki először, ha a közelben vannak, ők kezdik meg az elsősegély-nyújtást. A falhoz is állítottak pár embert a biztosurak, meg valakit elvitt a mentő. Anya ne aggódj, mi elég messze álltunk.

Egy színes buffalo, a kórházban találtam

Ott jön a tűzoltó

A Bálintok:)

Az apartmanunk közös udvara

Szép lesz az ősz

Amerikában egyébként nagyjából ismeretlen fogalom a gyaloglás, zebrák elvétve, áthaladás a lámpa nélküli kereszteződéseken saját belátásod szerint. Ahogy Mikes Bálint mondta: itt csak a mélyszegénységben élők gyalogolnak. Meg a cserediákok. Az infrastruktúra sem számított autó nélküli közlekedőkre, a buszmenetrend esetleges, sokszor csak egy tábla jelzi a megállót, menetrend sehol sincs kitéve. Visszasírom a TükeBusz-t.

A hétfőnket elnyelte a papírmunka, egy őserdőt irtottak ki azért, hogy mi itt és most dolgozhassunk, több órát és több kilométer kórházon belüli és városon kívüli gyaloglást-autózást vett igénybe, mire a papírok felét elintéztük. Ilyen biztosítás, olyan engedély, amolyan szerződés. Ide gyertek vissza később, ezt a videót online nézzétek meg, töltsetek ki egy tesztet, majd gyertek vissza pecsétért. Négy körül eldobtam a kanalat, a lelki világomat csak egy nagy adag eredeti Buffalo Chicken Wings rakta helyre, az Anchor Bar nevű helyen. A tulaj felesége, Teressa mama több mint fél évszázada egy füstös péntek estén a csirkeszárnyakat inkább szószba forgatva kisütötte, minthogy a húslevesbe pazarolta volna. És milyen jól tette! Ma egész Amerika ezt fogyasztja.

Anchor Bar

Nem aprózzák el, popcorn 5 literes kiszerelésben

A hétvége a kórház feltérképezésével telt. Nem sokkal egyszerűbb, mint anno a japán kórház, annyi könnyítéssel, hogy legalább értem a kiírásokat. Hetek kérdése, és egyből eltalálok bárhová. Misén is voltunk, itt egész másként értelmezik, baráti közösség gyűlik össze egy családi ház jellegű helyen, hangosan imádkoznak, és gyakran közbeszúrnak egy-egy „Ámen!”-t, számomra kissé indokolatlanul. Viszont nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak, meg persze nem minden felekezetnél ugyanúgy zajlik a mise. Buffalóban átlag három házra jut egy templom, néha vicces kiírásokkal, mint pl. a „Fejezd be a játékot – imádkozz – vedd komolyan”, ez mondjuk angolul jobban hangzik, kép mellékelve.

Ez olyan amerikás

Részlet egy pubból

24 óra, 4 reptér, 2 kontinens, 1 óceán

Hát itt vagyok megint, háztól házig nagyjából 24 óra, de kezdjük az elején.

Frissen-fitten Ferihegyen, az indulás előtt

Csütörtök, szeptember 19., reggel 9.45-kor szállunk fel. Érkezés a sztrájkmentes Frankfurtba másfél óra múlva, pöccre indul a chicago-i gép is, eddig minden simán megy. Mellettünk üldögél egy úr, miután kiderül hogy orvostanhallgatók vagyunk, gyorsan vázolja felesége koronária-bypass műtétét pár mondatban, laikusként hihetetlen módon tisztában van a szív érrendszerével. Felszállunk, a 8 óra 55 perc gyakorlatilag eseménytelenül telik. Felfedezem a gépen szanaszét üldögélő amerikai birkózóválogatott tagjait. Nem nehéz felismerni őket, mindegyiknek karfiolfüle van. Olyan az egész, mint egy bizarr család valami öröklődő genetikai betegséggel. A kaja egész jó, az adagokat most sem túlozták el.

A Margit-sziget felülről

 Leszállunk Chicagoban, magyar idő szerint este 10-kor. Beállunk a bevándorlóknak fenntartott sorba, hogy majd egy kedves mexikói ellenőrizze az útlevelemet és bugyuta kérdéseket tegyen fel. Már egy órája sorakozunk, mikor az előttem álló hölgy bőszen mutogatja a repjegyét, hogy le fogja késni a csatlakozást. Jessz, megint megtaláltak a reptéri elveszett lelkek.  Németül beszél, hiszen német, és azon kevés német közé tartozik, akik nem beszélnek angolul, de egy kukkot se. Néz rám könyörgő kutyaszemmekkel, hogy léccilécci menjek és tolmácsoljak a biztonsági őrnek, hogy engedjék előre a sorban. Átmászom a kordonokon a hölggyel, és lekapcsolom az első egyenruhás nőt. Ő kedves orosz akcentussal felhomályosít, hogy itt mindenki csatlakozásra vár, de mivel ezzel a német asszonnyal úgyse tudnak majd mit kezdeni, ugyan menjek már vele és fordítsam németre, amit majd az officer kérdez angolul. Cserébe én is meg Bálint is kiállhatunk a sorból. Mínusz harminc perc, ennyit megér nekem. Átverekedjük magunkat a kapun, kicsit már zsibbad az agyam a német-angol és angol-német tolmácsolástól, majd irányba állítom a nőt, hogy melyik kapuhoz kell menjen, ő meg búcsúzóul megjegyzi, hogy na szép, itt az Államokban senki sem beszél németül. Csak én, de én meg magyar vagyok.

Marhasült 11.000 méter magasan

Átrepültük a fél világot

A nagy ijedtségre Kittka Bálinttal legurítjuk az első - óóó és mennyire nem az utolsó! - korsó Sam Adams sörünket, majd összeszedjük a beszállókapunál Mikes Bálintot, akinek törölték a járatát, így együtt tesszük meg az utolsó mérföldeket Buffalo-ig.

Már bent ülünk a gépben, de sajnos nem indul. Miért is ment volna simán???Másfél órát ülünk a gépben, zéró légkondi, 40 fok, Celsiusban, a pilóta közli, ha ma nem tudunk felszállni, ő tart házibulit, mindenki meg van hívva. Bármennyire is kecsegtető, inkább repülnénk már. A csapat fele kínai, ők sajnos nem értik, hogy a végre mozgásba lendülő gépen miért nem állhatnak fel? A stewardess kedvesen ordít velük, hogy SIT DOWN!!!, meg mutogat is hozzá, aztán nagy nehezen megértik, és csodák csodája, felszállunk.
Késő este érkezünk a buffalo-i reptérre, fogunk egy taxit, és úgy húsz perc keresgélés után megtaláljuk az apartmant is. Ezaz, megcsináltuk, itt vagyunk Amerikában!

Megint kontinensen kívül...

Kedves mindenki,

jogosan merül fel Bennetek a kérdés: nem tudsz megmaradni a fenekeden legalább egy fél évig? Sokan kérdeztétek ezt tőlem az elmúlt hetekben, hónapokban. Nos, mint a mellékelt ábra mutatja, nem. Olyan lehetőség adódott a Magyar-Amerikai Orvosszövetség (továbbiakban HMAA) révén, melyet nem lehetett kihagyni. Elnyertem egy háromhónapos ösztöndíjat Amerikába, és a hatodéves szigorlati tantárgyak közül három gyakorlatot (sebészet, neurológia, szülészet-nőgyógyászat) az Államokban csinálok. A részletek:

Kiutazás: 2013. szeptember 19.
Hazaérkezés: 2013. december 23. (karácsonyra, ha nem sztrájkol újfent a Lufthansa)
Helyszín: Buffalo,N.Y., USA (térkép mellékelve)
Útitársak: Kittka Bálint, Mikes Bálint
Az úthoz az ösztöndíjat biztosíotta: Campus Hungary, HAESF,HMAA

Hogy mire számítsatok a  blogban? Sok-sok fényképre, sztorikra a kórházról, Amerikáról, és lesz pár meglepetés város, hiszen itt sem tudok majd sokáig egy helyben maradni. Olvassatok, ha van kedvetek:)

Keressetek meg a térképen. Adtam egy  kis segítséget.