Alcatraz, óceán, cable car, egyebek

Mielőtt eljöttünk volna Amerikába, még a balatonfüredi konferencián Mikes-szal felírtuk a bakancslistánkra, hogy el fogunk menni egy olyan misére/istentiszteletre/alkalomra, amilyet a filmekben látni: mindenki táncol,énekel,tapsol, hatalmas show az egész. Nos, ez éppen az itt töltött utolsó vasárnapon sikerült.

Fogtuk magunkat és beírtuk a gugliba, hogy Gospel Church San Francisco, és az első amit kiadott, a Glide gyülekezete volt. Ígéretesnek tűnt a honlap, hát elmentünk a reggel 9-kor kezdődő Sunday celebration-re, ahogy ők hívják. Nos, a következő másfél óra minden várakozásunkat felülmúlta.

A teremben középen hátul egy nagy színpad húzódott, rajta lépcsők a kábé 50 fős kórusnak. Jobb oldalt a zenekar: dobfelszerelés, szintetizátor, szaxofon, két gitár. Bal oldalt négy szék a közösség vezetőinek. Mi hosszú padsorokban ültünk, és figyeltünk feszülten. A kórus bevonulása után egy fiatal afro-amerikai atya, vagy nem tudom hogy nevezzem, ötször jó reggelt kívánt mindenkinek, majd köszöntötte az újonnan érkezetteket, és felszólította a népet, hogy ölelje meg a körülötte lévőket, adjuk át a szeretetet! Hát hajrá, átadtam. Éneklés, mindenki állva tapsol, táncikál, felvesszük a ritmust mi is. Majd közérdekű hirdetések: a kórus mögött a falon kivetítik, hogy játékgyűjtést szerveznek a gyerekeknek karácsonyra, illetve a különböző csoportok heti találkozóinak időpontjait, mint például a kerge nők klubja vagy a bi-és homoszexuálisok egyesülete,illetve a „ki tud idétlenebb karácsonyi szvettert varrni” kézimunka klub összejövetelét. Ezután megint kis táncitánci, majd divatbemutató az ünnepség után az alagsorban megvásárolható karácsonyi kiegészítőkből. Itt már nem nagyon tudom követni,hol is vagyok, de még mindig nincs vége, becsoszog a színpad közepére egy nagyon öreg bácsi, fekete (itt ez a politikailag korrekt megnevezés, vagy hogy afro-amerikai, a néger elég bántó). Kiderül, ő a közösség feje, és tart egy olyan beszédet, amit egy az egyben be lehetne tenni a már említett amerikai filmekbe: „ Csak keresek és keresek…egy embert keresek…nem adom fel, csak keresek, nézelődök. Jézus szeret téged!!! Velem vagytok? Nem hallom, velem vagytok?” Nagy hatásszünetek, a közönség megőrül,néhányan egymásba karolva,felállva hallgatják,bekiabálnak, két kezükkel az ég felé nyúlva. Én meg nem hiszem el, hogy ez velem történik, még csak délelőtt fél 11 van, de már kétszer eldobtam az agyam.

Are you with me? ARE YOU WITH ME???

Ezután az erős kezdés után a Pier 33, azaz a 33-as móló/kikötő felé vesszük az irányt, innen indul a hajó,ami elvisz minket az Alcatrazhoz. Valamiért mindig úgy képzeltem, hogy ez a sziget az óceán közepén van, mindentől távol, de nem, hanem az öbölben, 15 percre hajóval. Az interneten előre meg lehet vásárolni a jegyet, félóránként indulnak a hajók, a jegy 38$,ami elég húzós, de egyszer élünk, meg kell nézni. Már a kikötőben rabok képei és idézetek vannak kiplakátolva, megalapozva a hangulatot.

Tényleg 15 perc alatt ottvagyunk a szigeten. A név „Alcatraz” a „La isla de los Alcatraces”-ből származik, a spanyolok nevezték el a „tengeri madarak szigetének”, és való igaz, ez a földdarab még ma is rengeteg madár fő fészekrakó helye, nagyon gazdag flórával és faunával. Ez a sziget az amerikai polgárháború alatt erődítmény volt, innen védték a várost az óceán felől érkezőkkel szemben. 1934-ben lett belőle USP Alcatraz (United States Penitentiary), a kiemelten veszélyes bűnözők börtöne. Azt mondta róla az egyik rab: „ Ha megszeged a törvényt, börtönbe kerülsz. Ha pedig a börtön törvényeit szeged meg, akkor kerülsz az Alcatrazba.” Ez volt az a hely, ahol a legnagyobb bűnözők, mint például Al Capone, csupán számokká zsugorodtak. Az Alcatraz volt Uncle Sam válasza a gengszterháborúkra.

Az őrtorony

Kilépve a ladikból utunkat egyből a főépület felé vesszük, ahol a cellák vannak. Itt kézhez kapjuk az audioguide-ot, ami 45 perc alatt körbevezet minket a cellákon, és maguk az őrök és a fogvatartottak mesélnek nekünk. 4 blokk van, A-B-C-D, ebből a D blokk az elkülönített, ide kerültek a legelvetemültebbek. Van még itt néhány sötét, vasajtós magánzárka, a The Hole (A lyuk) becenévre hallgatnak. Egy cella nagyon kicsi, van benne egy vaságy matraccal, vécé,mosdókagyló, kis asztal, két polc. Három emeleten vannak a cellák egymás fölött. Van továbbá könyvtár, étkező és szabadtéri placc,ahol lehetett baseballozni,kosarazni, meg a várost bámulni sóvárogva, ami olyan közel volt, de mégis elérhetetlen távolságban.

A híres-hírhedt fogvatartottak

Így néz ki egy cella

A város látszik homályosan, egy kis kukucskálón keresztül

Két jelentősebb szökés történt az Alcatraz 29 éves története alatt, az egyik három rab és két őr halálával végződött, a kísérlet meghiúsult. A másik pedig 1962. június 11-én, egy testvérpár és egy harmadik fogoly szökött meg kalandos körülmények között, az ő történetüket örökítette meg Clint Eastwood a „Szökés az Alcatrazból” című filmjében. A rabok több mint egy évig készültek az akcióra, állítólag kanalakkal vájtak lyukat a cellájuk hátuljában lévő betonfalba, majd felmásztak a csöveken, ki a tetőre, be az óceánba. Este még bekészítettek három, cementből és szappanból készített festett bábufejet, hogy a reggeli ellenőrzéskor ezzel is időt nyerjenek. Soha nem derült ki, mi lett velük, holttesteket nem találtak. Egyesek szerint megfulladtak, mások szerint Dél-Amerikába menekültek.

Bal oldalt Colgate fogpor

Ez nem AZ a Broadway

A kanállal kiásott luk a falban

Az étkező

Az ajándékboltban, ahol mindenféle bizarr kütyüt lehet kapni, összefutottunk egy öreg bácsival, aki a könyvét dedikálta. Leesett az állunk, és úgymaradt, amikor kiderült,hogy ő Robert Luke, az Alcatraz egykori foglya! Elmesélte, hogy 26 évesen került börtönbe, és öt évet töltött a szigeten. Ma túl van a nyolcvanon, és havonta 2-3 alkalommal jön ki ide dedikálni életrajzi könyvét. Azt mondta, először nagyon furcsa volt visszajönni, és még most sem tudja megszokni igazán. Közel ötven év telt el a szabadulása óta, mire először visszatért. Azt is mondta nekem, hogy körülbelül még 10-12-en vannak életben az egykori fogvatartottak közül, és a legfiatalabb nemrég szabadult, nyolcvanéves korában. Ha ma reggel valaki azt mondja nekem, hogy találkozni fogok egy alcatrazi fogollyal, biztosan kiröhögöm.

Kezet fogok Robert Luke-kal

A börtönt egyébként 1963. márciusában zárták be, anyagi okok és leromlott állapota miatt, a rabokat pedig más büntetés-végrehajtási intézetekbe szállították. Idén tehát 50 éve annak, hogy az utolsó rab is elhagyta a világ leghíresebb börtönét.

Messze ott látszik a Golden Gate

A grund

Most ő felügyel az üres komplexumra

Dr. Genya

Itt dolgoztak régen a rabok

Ami számomra még nagyon érdekes volt, hogy a „Sziklán”, ahogy az itteniek nevezik a helyet, nemcsak a rabok laktak, hanem az őrök és családjaik is,összesen mintegy 60-80 gyermekkel. Az ő visszaemlékezéseiket is meg lehetett hallgatni, és kivétel nélkül azt nyilatkozták, hogy soha semmi attrocitás nem érte őket, a rabokat soha nem látták,csak hallották. Innen jártak hajóval iskolába, majd délután ide tértek vissza. Olyan volt, mint egy rendes lakhely,csak rossz szomszédsággal. Ideírok egy idézetet angolból fordítva, amit a múzeumban találtam, az egyik gyermek nyilatkozott így az Alcatrazon eltöltött karácsonyokról:

„Szokás volt karácsony este, hogy minden gyermek a szigeten csapatba verődve karácsonyi dalokat énekelt az utcákon sétálva…Elhaladtunk a börtön délnyugati része előtt is…megálltunk és énekeltünk néhány karácsonyi éneket.Aztán minden gyermek bekiáltotta a raboknak,hogy: Boldog karácsonyt kívánunk! Néhány másodperc múlva érkeztek a válaszok,hasonló jókat kívánva, a börtönből. Ez minden évben így történt, és én mindig arra gondoltam, hogy a mi legboldogabb esténk nekik talán a legszomorúbb…”

Késő délután hagytuk el a szigetet, és hogy borongós kedélyünket feljavítsuk ( elég nyomasztó volt több órán át bolyongani a szigeten), célba vettük a helyi karácsonyi vásárt, a 39-es kikötőt. Horribilis összegekért vásároltunk karácsonyfa-díszeket, majd a móló végén elfogyasztottunk egy hot-dogot vacsora gyanánt. Egyszer csak valami fura ugatásféle ütötte meg a fülünket, és a hangot követve olyat láttunk, amitől ma már másodszorra esett le az állunk: a kikötőben, a vízre kihelyezett lapos stégeken nagyjából kétszáz oroszlánfóka hesszelt, iszonyú zajt csapva. Voltak, akik megpróbáltak aludni, néhányan pózoltak az embereknek, mások meg egymást lökdösték le a stégről. Volt köztük olyan óriás, ami simán felvehette volna a versenyt egy vágásra ítélt disznóval, amennyiben a súlyát nézzük. Mikes elő is állt a nagy ötlettel, hogy mi lehetne  a megoldás a Friscóban élő számtalan hajléktalan számára: fognak egy szigonyt, levadásznak itt a kikötőben egy fókát, aztán jól elvannak a húsával meg a zsírjával több hétig. Milyen kár, hogy nem ő itt a polgármester.

Pier 39

És még több tűzoltóautó

Az utolsó itt-töltött napunkról csak röviden írok, sok képpel, vissza kell fognom magam, még kábé hatvan oldalt tele tudnék írni San Franciscóról. Eddig ez az amerikai város messze a legkedvesebb nekem, aki egyszer eljut Amerikába, és nincs New York-mániája, az ide jöjjön el inkább, maximálisan megéri. És még a múzeumokat nem is láttam.

Szóval hétfőn egy kis cable car ride-dal kezdtünk, mint már említettem ez nagyjából a budavári siklóhoz hasonlít, és úgy hozzánőtt Frisco arcképéhez, mint az Alcatraz vagy a Golden Gate híd. 6$ az egyszeri menet, mi 14$-ért vettünk napijegyet, ami korlátlan utazásra jogosít a cable car-on és az összes buszon. Egyébként 3 különböző cable car útvonal van, sajnos nem volt időnk mindet beutazni. A kocsik elég régiek, most éppen karácsonyi díszben pompáztak. Fapadokon lehet ülni, a vagányabbak pedig a kocsi szélén lévő fémrudakba kapaszkodva lengethetik a hajukat a szélben. Mi rövid időre kiszálltunk a Lombard Street-nél, a világ legkanyargósabb utcájánál, hogy megnézzük világosban is, ahogy autók kígyóznak le egymás mögött a hajtűkanyarokban, pedig igazából semmi dolguk nincs erre, csak hát a fíling kedvéér’.

Nagyon izgatott vagyok

Ez látszik a cable car belsejéből

Lombard Street nappal

Lombard Street 1040.

Úgy voltunk vele, hogy ha már eddig eljöttünk, megnézzük a Csendes-óceán partját is. Előtte még beugrottunk a Golden Gate parkba, naívan azt gondoltuk, hogy akkor majd ezt jól körbesétáljuk, hiszen a térképen csak két centi hosszú volt. A valóságban nagyjából Central Park méretű lehet, úgyhogy ezt a tervet gyorsan bebuktuk. Felszálltunk egy buszra,ami pont a Zócejánparton tett le minket. Hatalmasak voltak a hullámok, pár elvetemült szörfös próbálkozott meglovagolni őket. Mi leültünk a homokba a Safeway-ben előrelátóan megvásárolt estebédünkkel, és jóízűen falatoztunk, miközben egy gyereksirály Hitchcock madarait megszégyenítő gyilkos tekintettel bámulta a kajánkat. Persze nem kapott egy falatot semJ Ledobtam a cipőt, besétáltam a vízbe, közelítőleg 10 másodperc alatt fagyott el teljesen a lábfejem, úgyhogy inkább a száraz homokban poroszkáltam tovább. Közben nagy óceánjárok érkeztek, talán Japán felől, és haladtak el a sziklák mellett a Golden Gate híd felé. Kutyák szaladgáltak, emberek kocogtak, párocskák pózerkedtek a fényképezőgépnek, majd a nap szép lassan lebukott a horizonton, és a két kaliforniai nyugdíjas bácsi is szedte a sátorfáját, és odébbállt.

A vacsoránk

Nem egy átlagos lakótelep, óceánra néző ablakokkal

Nehéz lehet kaliforniai nyugdíjasnak lenni, néha azért itt is lemegy a nap

Az óceáááán

Lassan elindultunk mi is, bebuszoztunk a városba, majd némi shoppingolást követően visszatértünk még egyszer utoljára a Sacramento Streetre, felkaptuk a csomagokat, irány a reptér. A gépünk Las Vegasba, következő úticélunkhoz csak hajnali 7kor indult, de úgy gondoltuk, jó ötlet lesz majd a friscói reptéren aludni... nem volt az. Félóránként felkeltem arra,hogy fázom, vagy valahol nyom a szék karfája, vagy a lábam zsibbadt el. Rajtunk kívül még rengetegen csöveztek itt. Nem is értem, nekem is miért csak Amerikában jut eszembe csövezni, utalnék itt a tavalyi szép augusztusi éjszakára a bostoni buszállomáson, amikor egy mexikói pasas mellett ébredtem, aki szőnyeget terített magára,hogy ne fázzon. Na de fiatalok vagyunk vagy mifene, kibírtuk, és már csak másfél órányi repülésre voltunk Las Vegastól, a bűnös várostól.

Chinatown,San Francisco

Sacramento Street

Egy szülinapos San Franciscóban

Egyszer volt,hol nem volt, még a kisalföldi nagy síkságon is túl, Krisztus után 1997-ben, volt egyszer egy kilencéves kislány. Ez a kislány már hetek óta nagyon várta haza az anyukáját, aki messze földre utazott, az Atlanti-óceánon is túlra. Mikor hazatért, egy különleges ajándékot adott a kislánynak: kapucnis-kenguruzsebes pulóvert, melyen dalmata kiskutyák játszottak, fejük fölött pedig egy piros tűzoltósapka, alatta a felirat: San Francisco. Ez lett a kislány legeslegkedvesebb pulóvere, és addig hordta, amíg a pulcsi ujja már alkarközépig ért. Akkor megfogadta ez a kislány, hogy el kell jutnia egyszer ebbe a San Francisco nevű városba, venni magának egy másik ilyen pulóvert, amit már nem fog kinőni.

Vágás. Az Atlanti-óceánon túl, 2013-at írunk, ugyanez a lány napra pontosan 25 éves. Itt vesszük fel a történet fonalát, amikor is Mikes Bálint és jómagam péntek reggel elhagyjuk a hófödte Buffalo városát, és csupán 12 óra alatt, három fel-és leszállással mintegy átröppenünk az észak-amerikai kontinens túloldalára, hogy megvegyem magamnak azt a pulcsit (lelövöm a poént, lett pulcsi, ha nem is kiskutyás). Meg hogy esetleg megnézzük magunknak San Franciscót, egyéb neveken The city by the bay, és Fog City. Utazásunk életem legviccesebb stewardess-bácsijával kezdődött, aki az alábbi szöveget nyomta le,bemutatva a gép biztonsági rendelkezéseit. Megpróbálom leírni a teljesség igénye nélkül:

„Egy kis figyelmet kérek,hölgyeim és uraim! Találtunk a padlón egy pénztárcát! Nem,hazudtam,nem találtunk, de most már legalább mindenki figyel. Húzzák szorosabbra az övüket, a kapitány ma kalandos kedvében van. Ha egyébként nem tetszenek a poénjaink, a gépen van hat vészkijárat, kettő hátul, kettő középen, kettő elöl, blablabla. Ha a kabinban csökken az oxigénnyomás, a fejük feletti tárolókból oxigénmaszkok esnek ki, ezeket húzzák maguk felé, ezzel megindítva az alkohol, akarom mondani az oxigén áramlását. Ha ezzel megvannak,és befejezték a sikoltozást, segítsenek a gyermekeknek,illetve annak, aki gyerekesen viselkedik. Például ha saját gyermekükkel utaznak – nagy hiba - , és két gyermek van, akkor annak segítsenek, aki előtt ígéretesebb jövő áll. Amennyiben ez a repülőgép hirtelen óceánjáróvá alakulna, vegyék elő az ülések alatt található sárga mentőmellényeket. Húzzák meg a piros zsinórt, ez automatikusan felfújja majd  mellényt. Ha nem működik, vegyék szájukba a piros pipát,és ezzel fújják fel. Ha ez sem működik, így jártak…Ennyi lett volna, aki figyelt,annak köszönöm szépen, aki nem, hát, annak sok szerencsét…”

Egy kis reklám a Southwestnek - Arizona felett

Úgy érzem,valamit otthon felejtettünk...KEVIN!!! (Reszkessetek betörők)

Ilyen vidám hangulatban telt az utazás, majd este 6-7 körül megérkeztünk Friscoba (ezentúl így fogom írni, mert a San Francisco leírásában mindig legalább egyszer hibázok), fölszedtük a csomagokat – itt említeném, hogy a Southwest Airlines-szal jöttünk, ahol két darab 23 kilós bőröndöt ingyen(!) elvisznek neked, ami itt nagy szó, ezt semelyik másik légitársaság nem teszi,mindenhol minimum 25 dolcsi per csomag az ár. A jegyek is nagyon kedvezményes áron voltak, körülbelül egy hónappal utazás előtt foglalva 90.000 forint körül kijött a Buffalo-Frisco-Las Vegas-New York körjárat. Szóval merem ajánlani mindenkinek, aki az USA-n belül szeretne röpködni.

Vissza hozzánk! A BART (Bay Area Rapid Transit) fél óra alatt 8.25 dollárért elvisz a belváros kellős közepéig,ahonnan még tíz perc-negyed óra sétára volt a szállásunk. Diákhostelt választottunk, neve Pacific Tradewinds ( 680 Sacramento Street, SFO, California, 94111), a TripAdvisor-ön a legelső helyen szerepelt. Nem csalódtunk, Chinatown közepén van a hely, nem könnyű észrevenni, csak ha keresed. A stáb szuperkedves, családias hangulat, nagyon jól felszerelt konyhával. A szobák hatszemélyesek, de nincsenek rajtuk ajtók, ezt kicsit nehéz volt megszokni, viszont nagyon tiszta volt az egész szállás, ami hosteleknél nem gyakori. Ami a legjobb, korlátlan internet, kupon ingyen biciklibérléshez, ingyen reggeli, és mindössze 27$ per éjszaka, ami Amerikában  igen jó ár, New Yorkban majd 40 dollárért alszunk, reggeli és wifi nélkül, tízen egy szobában.

A város felfedezését szombatra halasztottuk, hullafáradtak voltunk, hiszen majdnem annyit repültünk,mintha Európából utaztunk volna a keleti partra. Nade a szombat, az valami varázslatosan szép volt, kezdve azzal, hogy aznap lettem 25 éves, és azért nem mindennapi,hogy valaki Friscóban ünnepli a negyedszázadot. Meg is fogadtam gyorsan, hogy legkésőbb az 50. szülinapomon visszatérek ide.

Ez a nap tele volt pici meglepetésekkel. Állunk a buszmegállóban,tátott szájjal bámulom a várost, erre megáll előttem egy tűzoltóautó. Na mondom, nemsokára jönnek a dalmata kutyusok is! Szép régi kocsi, oldalán lakkozott falétra, elején ezüstös tűzharang, rajta sas. Kiszáll két tűzoltó, remegő lábakkal kérdezem,hogy lefényképezhetem-e az autót, erre már nyitják is ki nekem az ajtót,és besegítenek a kocsiba, tessék nyugodtan fotózkodni. Vigyorgok, mint aki dupla lekvároskenyeret kapott uzsonnára az oviban.

A 76X számú busz egy kis városnézéssel elvisz minket a Golden Gate híd túloldalára, a terv ugyanis, hogy átgyalogolunk rajta, összesen 45 perc, de úgy, hogy tízméterenként megállunk pózerkedni a kamerának.

San Francisco Fire Department

A várost mikulásnak öltözött fiatalok lepték el

Tengerész szobra, amint az öböl felé néz

Kilátás a Golden Gate híd északi hídfőjéről

A hídfőtől pazar kilátás nyílik a friscói öbölre, jobbra a város, középen az Alcatraz börtönsziget. Egy bokorból apró kolibri röppen elénk, szívja a nektárt a virágokból, még sosem láttam ilyen madarat,állatkertben sem. Egy tíz percig csak bámuljuk, fotót nem sikerül készíteni, mert mindig bemozdul a kis hamis.

Az Aranyhíd, avagy Golden Gate Bridge 1937-ben készült el, négy évig építették. Pont ott húzódik,ahol a Csendes-óceán találkozik az öböllel, alatta haladnak el a nagy teherhajók, amik az óceán felől érkeznek. A híd narancsvöröses színe nem véletlen, a kreatív alkotók szerint szép kontrasztban áll az ég kékjével és az öböl hideg szürkeségével. Ezt csak megerősíteni tudom! Mellettünk görkorisok,biciklisek, rolleresek húznak el, meg rengeteg gyalogos. Az idő ragyogó, nagyjából 15 Celsius, sehol egy felhő. Ez Kalifornia kérem, itt decemberben is tavasz van!

Mielőtt leugranál,hívd fel ezt a számot,hátha...

Kilátás a déli hídfőről

A hídról lejövet nem lehet kihagyni a Crissy Field-en egy kis korzózást. A kilátás még mindig,minden körülmények között lélegzetelállító, lehet találkozni rengeteg kutyával,akik elhozzák ide sétálni a gazdáikat. Nagyokat röhögünk, ahogy egy rövidlábú neurotikus bassethound üldözőbe vesz egy labradort, hogy elvegye tőle a teniszlabdát. A víznél két szőke kisfiú játszik,homokvárat építenek, még a szemöldökük is homokos. Leülünk egy teára/kávéra, és csak nézzük a népet, a nap még mindig rendíthetetlenül süt. Úgy érzi az ember, hogy minden egyes délutánt el tudna itt tölteni hátralévő életében.

Mikes és Anna

A híd és modellje

Decemberben virágzik a rózsa!

Ma rákvacsora lesz náluk 

Ez a kép teljesen spontán készült

Alcatraz

Kincsvadász kisfiúk a parton

Gondolom a kislány a kutya gazdája

Sétálunk hazafelé, lassan sötétedik, olyan délután 5-fél 6 körül. Felkapaszkodunk a Lombard Street felé, hogy megtekintsük a világ legkanyargósabb utcáját. Friscoban minden dimbes-dombos, győri létemre hegyes-völgyesnek is mondhatnám, a város részben ennek köszönheti megkapó arculatát, ugyanis amint felérsz egy dombtetőre, rögtön látsz valami szépet: az óceánt, az öblöt,az Alcatraz-t, a várost, a Coit Towert a Telegraph Hill-en, vagy a cable car-okat ( ez olyasmi,mint a sikló Budapesten). Lecsorgunk a hajtűkanyarokon a Lombard Street-en, majd felkeveredünk a Telegraph Hillre. A már említett Coit Towerből kísérel meg öngyilkosságot a szédülős tigris a Doktor Doolittle című örökbecsű klasszikusban, ahogy Mikes volt szíves erre felhívni a figyelmemet.

Jobb híján pálmafát díszítenek szegény kaliforniaiak

San Francisco utcái

Like a boss

Lombard Street

Kilátás a Coit Tower-re

Mikulás meg a szarvasok, háttérben a pálmafa

Megy le a nap a Golden Gate-nél

Egy átlagos mosoda egy átlagos friscói utcán

Szemünk előtt a kivilágított város, öbölpart, és a másik nagy híd, a Bay Bridge. Lemászunk a meredek lépcsőkön, és vacsorázóhely után nézünk. Az Embarcadero Centerben (itt jóformán mindennek spanyol jellegű neve van) találunk egy Fuzio nevű hangulatos kis éttermet. Tenger gyümölcsei tésztát vacsorázom, hozzá pedig Napa-völgyből származó kaliforniai fehér sauvignon blanc-nal koccintunk arra, hogy ezt is megértük, és a huszonöt után is van élet, minden bizonnyal.