Egy medika az Államokban: Alcatraz, óceán, cable car, egyebek

Mielőtt eljöttünk volna Amerikába, még a balatonfüredi konferencián Mikes-szal felírtuk a bakancslistánkra, hogy el fogunk menni egy olyan misére/istentiszteletre/alkalomra, amilyet a filmekben látni: mindenki táncol,énekel,tapsol, hatalmas show az egész. Nos, ez éppen az itt töltött utolsó vasárnapon sikerült.

Fogtuk magunkat és beírtuk a gugliba, hogy Gospel Church San Francisco, és az első amit kiadott, a Glide gyülekezete volt. Ígéretesnek tűnt a honlap, hát elmentünk a reggel 9-kor kezdődő Sunday celebration-re, ahogy ők hívják. Nos, a következő másfél óra minden várakozásunkat felülmúlta.

A teremben középen hátul egy nagy színpad húzódott, rajta lépcsők a kábé 50 fős kórusnak. Jobb oldalt a zenekar: dobfelszerelés, szintetizátor, szaxofon, két gitár. Bal oldalt négy szék a közösség vezetőinek. Mi hosszú padsorokban ültünk, és figyeltünk feszülten. A kórus bevonulása után egy fiatal afro-amerikai atya, vagy nem tudom hogy nevezzem, ötször jó reggelt kívánt mindenkinek, majd köszöntötte az újonnan érkezetteket, és felszólította a népet, hogy ölelje meg a körülötte lévőket, adjuk át a szeretetet! Hát hajrá, átadtam. Éneklés, mindenki állva tapsol, táncikál, felvesszük a ritmust mi is. Majd közérdekű hirdetések: a kórus mögött a falon kivetítik, hogy játékgyűjtést szerveznek a gyerekeknek karácsonyra, illetve a különböző csoportok heti találkozóinak időpontjait, mint például a kerge nők klubja vagy a bi-és homoszexuálisok egyesülete,illetve a „ki tud idétlenebb karácsonyi szvettert varrni” kézimunka klub összejövetelét. Ezután megint kis táncitánci, majd divatbemutató az ünnepség után az alagsorban megvásárolható karácsonyi kiegészítőkből. Itt már nem nagyon tudom követni,hol is vagyok, de még mindig nincs vége, becsoszog a színpad közepére egy nagyon öreg bácsi, fekete (itt ez a politikailag korrekt megnevezés, vagy hogy afro-amerikai, a néger elég bántó). Kiderül, ő a közösség feje, és tart egy olyan beszédet, amit egy az egyben be lehetne tenni a már említett amerikai filmekbe: „ Csak keresek és keresek…egy embert keresek…nem adom fel, csak keresek, nézelődök. Jézus szeret téged!!! Velem vagytok? Nem hallom, velem vagytok?” Nagy hatásszünetek, a közönség megőrül,néhányan egymásba karolva,felállva hallgatják,bekiabálnak, két kezükkel az ég felé nyúlva. Én meg nem hiszem el, hogy ez velem történik, még csak délelőtt fél 11 van, de már kétszer eldobtam az agyam.

Are you with me? ARE YOU WITH ME???

Ezután az erős kezdés után a Pier 33, azaz a 33-as móló/kikötő felé vesszük az irányt, innen indul a hajó,ami elvisz minket az Alcatrazhoz. Valamiért mindig úgy képzeltem, hogy ez a sziget az óceán közepén van, mindentől távol, de nem, hanem az öbölben, 15 percre hajóval. Az interneten előre meg lehet vásárolni a jegyet, félóránként indulnak a hajók, a jegy 38$,ami elég húzós, de egyszer élünk, meg kell nézni. Már a kikötőben rabok képei és idézetek vannak kiplakátolva, megalapozva a hangulatot.

Tényleg 15 perc alatt ottvagyunk a szigeten. A név „Alcatraz” a „La isla de los Alcatraces”-ből származik, a spanyolok nevezték el a „tengeri madarak szigetének”, és való igaz, ez a földdarab még ma is rengeteg madár fő fészekrakó helye, nagyon gazdag flórával és faunával. Ez a sziget az amerikai polgárháború alatt erődítmény volt, innen védték a várost az óceán felől érkezőkkel szemben. 1934-ben lett belőle USP Alcatraz (United States Penitentiary), a kiemelten veszélyes bűnözők börtöne. Azt mondta róla az egyik rab: „ Ha megszeged a törvényt, börtönbe kerülsz. Ha pedig a börtön törvényeit szeged meg, akkor kerülsz az Alcatrazba.” Ez volt az a hely, ahol a legnagyobb bűnözők, mint például Al Capone, csupán számokká zsugorodtak. Az Alcatraz volt Uncle Sam válasza a gengszterháborúkra.

Az őrtorony

Kilépve a ladikból utunkat egyből a főépület felé vesszük, ahol a cellák vannak. Itt kézhez kapjuk az audioguide-ot, ami 45 perc alatt körbevezet minket a cellákon, és maguk az őrök és a fogvatartottak mesélnek nekünk. 4 blokk van, A-B-C-D, ebből a D blokk az elkülönített, ide kerültek a legelvetemültebbek. Van még itt néhány sötét, vasajtós magánzárka, a The Hole (A lyuk) becenévre hallgatnak. Egy cella nagyon kicsi, van benne egy vaságy matraccal, vécé,mosdókagyló, kis asztal, két polc. Három emeleten vannak a cellák egymás fölött. Van továbbá könyvtár, étkező és szabadtéri placc,ahol lehetett baseballozni,kosarazni, meg a várost bámulni sóvárogva, ami olyan közel volt, de mégis elérhetetlen távolságban.

A híres-hírhedt fogvatartottak

Így néz ki egy cella

A város látszik homályosan, egy kis kukucskálón keresztül

Két jelentősebb szökés történt az Alcatraz 29 éves története alatt, az egyik három rab és két őr halálával végződött, a kísérlet meghiúsult. A másik pedig 1962. június 11-én, egy testvérpár és egy harmadik fogoly szökött meg kalandos körülmények között, az ő történetüket örökítette meg Clint Eastwood a „Szökés az Alcatrazból” című filmjében. A rabok több mint egy évig készültek az akcióra, állítólag kanalakkal vájtak lyukat a cellájuk hátuljában lévő betonfalba, majd felmásztak a csöveken, ki a tetőre, be az óceánba. Este még bekészítettek három, cementből és szappanból készített festett bábufejet, hogy a reggeli ellenőrzéskor ezzel is időt nyerjenek. Soha nem derült ki, mi lett velük, holttesteket nem találtak. Egyesek szerint megfulladtak, mások szerint Dél-Amerikába menekültek.

Bal oldalt Colgate fogpor

Ez nem AZ a Broadway

A kanállal kiásott luk a falban

Az étkező

Az ajándékboltban, ahol mindenféle bizarr kütyüt lehet kapni, összefutottunk egy öreg bácsival, aki a könyvét dedikálta. Leesett az állunk, és úgymaradt, amikor kiderült,hogy ő Robert Luke, az Alcatraz egykori foglya! Elmesélte, hogy 26 évesen került börtönbe, és öt évet töltött a szigeten. Ma túl van a nyolcvanon, és havonta 2-3 alkalommal jön ki ide dedikálni életrajzi könyvét. Azt mondta, először nagyon furcsa volt visszajönni, és még most sem tudja megszokni igazán. Közel ötven év telt el a szabadulása óta, mire először visszatért. Azt is mondta nekem, hogy körülbelül még 10-12-en vannak életben az egykori fogvatartottak közül, és a legfiatalabb nemrég szabadult, nyolcvanéves korában. Ha ma reggel valaki azt mondja nekem, hogy találkozni fogok egy alcatrazi fogollyal, biztosan kiröhögöm.

Kezet fogok Robert Luke-kal

A börtönt egyébként 1963. márciusában zárták be, anyagi okok és leromlott állapota miatt, a rabokat pedig más büntetés-végrehajtási intézetekbe szállították. Idén tehát 50 éve annak, hogy az utolsó rab is elhagyta a világ leghíresebb börtönét.

Messze ott látszik a Golden Gate

A grund

Most ő felügyel az üres komplexumra

Dr. Genya

Itt dolgoztak régen a rabok

Ami számomra még nagyon érdekes volt, hogy a „Sziklán”, ahogy az itteniek nevezik a helyet, nemcsak a rabok laktak, hanem az őrök és családjaik is,összesen mintegy 60-80 gyermekkel. Az ő visszaemlékezéseiket is meg lehetett hallgatni, és kivétel nélkül azt nyilatkozták, hogy soha semmi attrocitás nem érte őket, a rabokat soha nem látták,csak hallották. Innen jártak hajóval iskolába, majd délután ide tértek vissza. Olyan volt, mint egy rendes lakhely,csak rossz szomszédsággal. Ideírok egy idézetet angolból fordítva, amit a múzeumban találtam, az egyik gyermek nyilatkozott így az Alcatrazon eltöltött karácsonyokról:

„Szokás volt karácsony este, hogy minden gyermek a szigeten csapatba verődve karácsonyi dalokat énekelt az utcákon sétálva…Elhaladtunk a börtön délnyugati része előtt is…megálltunk és énekeltünk néhány karácsonyi éneket.Aztán minden gyermek bekiáltotta a raboknak,hogy: Boldog karácsonyt kívánunk! Néhány másodperc múlva érkeztek a válaszok,hasonló jókat kívánva, a börtönből. Ez minden évben így történt, és én mindig arra gondoltam, hogy a mi legboldogabb esténk nekik talán a legszomorúbb…”

Késő délután hagytuk el a szigetet, és hogy borongós kedélyünket feljavítsuk ( elég nyomasztó volt több órán át bolyongani a szigeten), célba vettük a helyi karácsonyi vásárt, a 39-es kikötőt. Horribilis összegekért vásároltunk karácsonyfa-díszeket, majd a móló végén elfogyasztottunk egy hot-dogot vacsora gyanánt. Egyszer csak valami fura ugatásféle ütötte meg a fülünket, és a hangot követve olyat láttunk, amitől ma már másodszorra esett le az állunk: a kikötőben, a vízre kihelyezett lapos stégeken nagyjából kétszáz oroszlánfóka hesszelt, iszonyú zajt csapva. Voltak, akik megpróbáltak aludni, néhányan pózoltak az embereknek, mások meg egymást lökdösték le a stégről. Volt köztük olyan óriás, ami simán felvehette volna a versenyt egy vágásra ítélt disznóval, amennyiben a súlyát nézzük. Mikes elő is állt a nagy ötlettel, hogy mi lehetne a megoldás a Friscóban élő számtalan hajléktalan számára: fognak egy szigonyt, levadásznak itt a kikötőben egy fókát, aztán jól elvannak a húsával meg a zsírjával több hétig. Milyen kár, hogy nem ő itt a polgármester.

Pier 39

És még több tűzoltóautó

Az utolsó itt-töltött napunkról csak röviden írok, sok képpel, vissza kell fognom magam, még kábé hatvan oldalt tele tudnék írni San Franciscóról. Eddig ez az amerikai város messze a legkedvesebb nekem, aki egyszer eljut Amerikába, és nincs New York-mániája, az ide jöjjön el inkább, maximálisan megéri. És még a múzeumokat nem is láttam.

Szóval hétfőn egy kis cable car ride-dal kezdtünk, mint már említettem ez nagyjából a budavári siklóhoz hasonlít, és úgy hozzánőtt Frisco arcképéhez, mint az Alcatraz vagy a Golden Gate híd. 6$ az egyszeri menet, mi 14$-ért vettünk napijegyet, ami korlátlan utazásra jogosít a cable car-on és az összes buszon. Egyébként 3 különböző cable car útvonal van, sajnos nem volt időnk mindet beutazni. A kocsik elég régiek, most éppen karácsonyi díszben pompáztak. Fapadokon lehet ülni, a vagányabbak pedig a kocsi szélén lévő fémrudakba kapaszkodva lengethetik a hajukat a szélben. Mi rövid időre kiszálltunk a Lombard Street-nél, a világ legkanyargósabb utcájánál, hogy megnézzük világosban is, ahogy autók kígyóznak le egymás mögött a hajtűkanyarokban, pedig igazából semmi dolguk nincs erre, csak hát a fíling kedvéér’.

Nagyon izgatott vagyok

Ez látszik a cable car belsejéből

Lombard Street nappal

Lombard Street 1040.

Úgy voltunk vele, hogy ha már eddig eljöttünk, megnézzük a Csendes-óceán partját is. Előtte még beugrottunk a Golden Gate parkba, naívan azt gondoltuk, hogy akkor majd ezt jól körbesétáljuk, hiszen a térképen csak két centi hosszú volt. A valóságban nagyjából Central Park méretű lehet, úgyhogy ezt a tervet gyorsan bebuktuk. Felszálltunk egy buszra,ami pont a Zócejánparton tett le minket. Hatalmasak voltak a hullámok, pár elvetemült szörfös próbálkozott meglovagolni őket. Mi leültünk a homokba a Safeway-ben előrelátóan megvásárolt estebédünkkel, és jóízűen falatoztunk, miközben egy gyereksirály Hitchcock madarait megszégyenítő gyilkos tekintettel bámulta a kajánkat. Persze nem kapott egy falatot semJ Ledobtam a cipőt, besétáltam a vízbe, közelítőleg 10 másodperc alatt fagyott el teljesen a lábfejem, úgyhogy inkább a száraz homokban poroszkáltam tovább. Közben nagy óceánjárok érkeztek, talán Japán felől, és haladtak el a sziklák mellett a Golden Gate híd felé. Kutyák szaladgáltak, emberek kocogtak, párocskák pózerkedtek a fényképezőgépnek, majd a nap szép lassan lebukott a horizonton, és a két kaliforniai nyugdíjas bácsi is szedte a sátorfáját, és odébbállt.

A vacsoránk

Nem egy átlagos lakótelep, óceánra néző ablakokkal

Nehéz lehet kaliforniai nyugdíjasnak lenni, néha azért itt is lemegy a nap

Az óceáááán

Lassan elindultunk mi is, bebuszoztunk a városba, majd némi shoppingolást követően visszatértünk még egyszer utoljára a Sacramento Streetre, felkaptuk a csomagokat, irány a reptér. A gépünk Las Vegasba, következő úticélunkhoz csak hajnali 7kor indult, de úgy gondoltuk, jó ötlet lesz majd a friscói reptéren aludni... nem volt az. Félóránként felkeltem arra,hogy fázom, vagy valahol nyom a szék karfája, vagy a lábam zsibbadt el. Rajtunk kívül még rengetegen csöveztek itt. Nem is értem, nekem is miért csak Amerikában jut eszembe csövezni, utalnék itt a tavalyi szép augusztusi éjszakára a bostoni buszállomáson, amikor egy mexikói pasas mellett ébredtem, aki szőnyeget terített magára,hogy ne fázzon. Na de fiatalok vagyunk vagy mifene, kibírtuk, és már csak másfél órányi repülésre voltunk Las Vegastól, a bűnös várostól.