Irodalmi intermezzó

Hogy addig se unatkozzatok, amíg bejelentkezem Floridából (péntek reggel indulunk az egyhetes konferenciára, Sarasotába), szerkesztettem egy rövid megemlékezést Márai Sándorról, akinek regényét, a San Gennaro vérét, nemrég fejeztem be. Ajánlom figyelmetekbe, ha szerettek olvasni, vagy szeretitek Márait.

Márai Grosschmid Sándor Károly Henrik 1900.április 11-én látta meg a napvilágot Kassán. Zárójelben jegyzem meg, hogy öt évvel később ugyanezen a napon, pár száz kilométerrel arrébb, Budapesten egy kis ferencvárosi lakásban született meg József Attila. Ezt a napot ma a Költészet Napjaként ünnepeljük. De kanyarodjunk csak vissza Kassára. Nem untatnálak titeket a részletes önéletrajzzal, akit bővebben érdekel, Wikipedia, mint mindig.

Amiért róla szeretnék kicsit írni nektek, az az, hogy különös érzés volt itt, Amerikában olvasni pont ezt a regényét, amely az emigrációról, a hontalanságról, a kirekesztettségről szól. Rejtett önvallomás, hogy miért is kellett elhagynia hazáját, miért vonult önkéntes száműzetésbe. Sokfelé bolyongott Európában, élt többek között Svájcban, Londonban, Olaszországban is. Londoni tartózkodása ihlette a Napnyugati őrjárat című regényét.

(Részletek a Wikipediáról)

1952-ben családjával New Yorkba költözik. Elszakadt a nyelvtől, kultúrától, nem érezte jól magát Amerikában. Ezt írta erről naplójában: „Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség. „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet”.

1967-ben még visszatér Európába, Olaszországban telepszenek le. 1980-ban azonban feleségével visszaköltöznek az Egyesült Államokba, és Kaliforniában,San Diegoban lelnek otthonra. Sorozatos családi tragédiák érik, kiderül,hogy rákos beteg, mély depresszióba süllyed, alig fogad látogatókat. 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel vet véget életének, hamvait a Csendes-óceánba szórják.

Álljon itt egy számomra megható részlet a regényből:

„…Többször künn voltunk a kikötőben, láttuk ezeket az embereket,és egy napon feleszméltünk, hogy mi is ilyen emberek vagyunk…és még nagyon sokan, mindenfelé Európában, millióan és millióan…Elsápadtak, mert elhagytak valamit, ahol mindenük és néha mindenkijük elpusztult…És legtöbbjük nem ismerte az európai irodalmat, nem látta a nagy képtárakat, a csodálatos európai templomokat, legtöbbje nem látott semmit abból, ami szép Európában…És mégis elsápadtak. Úgy látszik, nem lehet büntetlenül Európában születni…És ez az Európa hiába alakult át az elmúlt évtizedekben csataterekké és koncentrációs táborokká, hiába volt a vasfüggöny is,hiába volt az, hogy mindenütt új és új titkosrendőrségek alakultak Európában, tegnap a Gestapo, ma a Gépéu, holnapután az Isten tudja, mi lesz a neve…Ez a sok förtelem, s aztán a gyanakvás, a kis államok és a nagy államok közönyössége, a hivatalos esztelenségek, mindez nem változtat azon, hogy litván favágók vagy magyar napszámosok sápadtan nézzenek körül Nápolyban egy hajófedélzeten, amikor el kell menniök innen, ahol mindent elvettek tőlük…Úgy látszik, aki itt született, az mégis kapott valamit. Ő azt mondta, nagyon nehéz megmondani, mit is jelent még igazában, ha az ember ma arra gondol, hogy európai, Európában született? …Sokan hazudtak, önmaguknak is. Ő azt mondta, európainak lenni annyi, mint cinkosnak lenni. De nem mondta meg,miben cinkos, aki európai?...Úgy is halt meg később, hogy nem mondta meg.”

Túra Torontóban

Szombat reggel kis triónk autót bérelt, és elhatározta, hogy meghódítja Kanadát. Nem mentünk messzire, csak a szomszéd országba. Az autót két utcával arrébb vettük fel, Budget nevű cégnél (88$ volt két napra, plusz teletankkal kell visszaadni), irány a határ, Kittka Bálint vezetett, ugyanis 25 év feletti sofőrnek jóval olcsóbb a biztosítás, és ő közöttünk a rangidős. Mikes Bálint volt a mitfahrer, jómagam a hátsó ülésről erősítettem a csapatot. Odafelé mint a villám suhantunk át a határon, persze előtte megálltunk a Niagara Falls Outletben vásárolni.

Csak a legszükségesebbeket vittem magammal

Útnak indulunk

Klári néninél leparkoltuk a kocsit Mississaugaban,mert Toronto belvárosában elég drága a parkolás, innen pedig metróval folytattuk utunkat. A zöld vonal bevisz egészen a belvárosig, nagyjából fél óra ( 11$ a napijegy, ezzel két felnőtt utazhat). Az aluljáróból kilépve nagyot szippantottunk a metropolisz levegőjéből. Igen,megcsináltuk ezt is, itt vagyunk Torontóban. És itt megindult a napi pechsorozat, némi víz áradásával együtt. Esernyő nélkül elbotorkáltunk a szállásig, ami nem volt messze, a West King Street-en, a belváros szívében. Becsekkoltunk, és elfoglaltuk harmadik emeleti szobánkat. Hát mit mondjak, inkább aludtam volna a bostoni buszállomáson, mint tavaly. A lépcsőházban átható WC-szag terjengett, a szobába belépve kellemes lábszag vágott orrba minket. Két emeletes ágy, hárman voltunk, a recepciós azzal ijesztgetett, hogy lesz szobatársunk is, de végül maradtunk hárman. A padlószőnyeg pecsétes (könyörgöm, miért kell padlószőnyeg egy HOSTELbe?), az ágynemű finoman szólva nem új, és négy csótánycsapdát számoltam össze az ágyak alatt. Viszont legalább kaptunk reggelire ingyen palacsintát, és kevesebb mint 30$ volt fejenként, és minden elérhető volt gyalog. Egy éjszakára ki lehet bírni, Global Village Backpackers a hely neve, ha valaki esetleg…

Hopp, egy kicsit eltévedtünk

Canadian National Tower by night

Kilépve a hostel ajtaján azt tapasztaltuk, hogy az eső még csak most kezd rá igazán, így gyorsan beruháztunk egy-egy esernyőre. A városnéző busz már nem ment, hajókázni értelmetlen volt, sötétedett,fáradtak is voltunk, szóval minden bajunk volt. Na majd a CN Tower felvidít! Be is fizettünk a toronyba (36$ a felnőtt jegy), egy perc alatt fenn voltunk a kilátórészen lifttel. Az épület 553 méter magas, és 34 évig ez volt a legmagasabb torony a világon, aztán Dubai lekörözte 2010-ben, ha jól emlékszem. Persze pont akkor volt valami privát parti, lezárták a kiltó felát, így 360 fok helyett csak 180 fokban volt kilátásunk a kivilágított Torontóra. Egy jó órát tölthettünk el így a város felett, közben az eső is elállt, mi pedig elindultunk vacsorázni. A tripadvisor.com-on ráakadtunk a Cameron House nevű helyre, ahol egy szuper folk rock koncert közepébe csöppentünk. Elhallgattuk fél egyig, majd nyugovóra tértünk egy szebb holnap reményében.

Blue Sky Miners a Cameron House-ban

Kanada készül a Halloweenra

Vasárnapra mintha kicserélték volna a város feletti díszletet, gyönyörű napsütés, kicsit hideg. Na akkor most jöhet a hajókázás, ki a kikötőbe, 45 perc alatt (15$) elviszik az embert az Ontario-tóra, ahonnan pazar a rálátás a „Toronto Skyline”-ra. És még egy kedves rövidpólós csajszi is kommentálta a hajókázást, mi meg télikabátban dideregve néztünk rá, hogy ennek meg mi baja.

Good morning Toronto

Toronto Skyline

Vasárnapi piknikezők a szigeten...

...és a vasárnapi horgászás eredménye

Nem sok mindenre maradt már idő, fel a metróra, Klári néni már finom vasárnapi ebéddel várt minket. Aztán be a kocsiba, hiszen nem tudtuk, mire számítsunk a határon. Hogy ne unatkozzam,gondoltam csempészek haza két kis üveg vodkát, hátha megint megkérdezik a határon, van-e nálam alkohol. „Csak” egy órát araszoltunk a határnál, mire végre sorra kerültünk. Mindent megkérdeztek: kik vagyunk, mit csináltunk Torontóban, mit keresünk Amerikában, hol a DS nyomtatvány, mennyi készpénzt hoztunk, van-e nálunk hús-zöldség ilyesmi. Majd a határőr megkérdezte, hozunk-e alkoholt vagy cigarettát? Bizonytalanul mondtuk, hogy nem. Erre ő, oké, akkor tessék felnyitni a csomagtartót, mondom király, az én táskám van legelöl, kinyitja és ráköszön a két üveg alkohol. Majd úgy látszik, közben eljutott a tudatáig, hogy medikusok vagyunk, és elkezdte kérdezgetni, hogy ha ez meg ez az ujja zsibbad, mi lehet a baja. Mi meg olyan kimerítő választ adtunk neki, hogy oda se nézve visszacsukta a csomagtartót…

Még volt időnk elmenni a Mallba és a Wegmans nevű bevásárlóközpontba is, hogy a hétvégére szánt utolsó dollárjainknak is a fenekére verjünk. Hullafáradtan estünk haza a Lexington 18-ba. Éljen Kanada!

Az utolsó pózer fotónk

Készül a finom ebéd

Bálint,Klári néni,Bálint

Egy kicsit bevásároltunk a hétvégén

Zserbót csempésztem Amerikába

A busz félreáll a határon, egy különálló épület elé. Az esőcseppes üvegen keresztül már látom Amerika fényeit.Vasárnap este van, személyautók tömkelege igyekszik visszajutni Amerikába, plusz a mi buszunk, a Toronto-Buffalo-New York menetrend szerinti járat. Szóval félreállunk, a buszsofőr lekapcsolja a motort, és módszeresen kipakolja a csomagtartóból az összes bőröndöt, katonás sorrendbe állítja őket a járdaszélen. Egy őr jelenik meg, kedves zsemleszínű labradorral, aki négyszer végigszaglássza a csomagokat; húst, zöldséget, neadjisten drogot keresve. A sofőr hangja a hangosbemondóban utasít minket, hogy szálljunk le kézipoggyászainkkal, és semmit ne hagyjunk a buszon. Van még egy fél kolbászos-paprikás szendvicsem, illetve négy szem zserbó. Olyan érték ez egy magyar diáknak, távol az otthontól, amit nem szabad veszni hagyni. Gondosan elrejtem hát az ülés hátára szerelt zsebben, és leszállok. Arra persze nem gondoltam, hogy a kutya a buszra is felmegy, és körbeszimatol…

Beterelnek minket az épületbe, mely egy repülőtéri biztonsági ellenőrzőponthoz hasonlít. Az az érzés kerít hatalmába, mint régen a román határon, amikor egy órát vártunk, és nem tudtuk,mibe fognak belekötni; persze erre a régiek még jobban emlékeznek. 2004 előtt mindenhova így jártunk Európában. A kellemetlen szorongás gyomortájékról indul, balfelé felkúszik a szívembe, megdobogtatja, és kis kézremegésben, homloktáji gyöngyöző izzadásban ér véget. Tudom, hogy minden papírom rendben van, de a hátizsákban lapuló illegálisan bevándorló szendvics jelenléte meglehetősen frusztrál. A fegyveres őrök, kutya, egyesoszlop, csomagátvilágító nem sokat javít lelkiállapotomon.

Végre sorra kerülök. Bevallom, hogy magyar vagyok, hogy rokonokat látogattam, és hogy Amerikában mint ösztöndíjas diák tartózkodom. A kérdésre, hogy van-e nálam étel, nemmel válaszolok. A kérdésre, hogy van-e nálam zöldség, szintén nemleges választ adok, közben gondolataim a nagy szelet paprika körül forognak, ami szendvicsem szerves részét képezi. Kétszer hazudtam eddig gyors egymásutánban a vámtisztnek.

Megkérik, hogy fáradjak a csomagátvilágítóhoz, hát odafáradok. Talán a röntgen nem jelez be a szendvicsnél. Nincs is gond, simán átmegy a táska, csakhogy a futószalag másik végén elbújva ott szimatol a labrador, gazdája lábánál. Megfagy a vér az ereimben, a röntgent be lehet csapni, de a kutyust biztos nem. Felbukkan a csomagom, a kutya szimatol, a tenyerem izzad, a szívem ezerrel teker. Már emelném le a szalagról, de az őr megállít, mert a kutya tovább szaglászik. És ekkor rám néz az eb. Látom a szemében, az okos barna szemében, hogy grammra pontosan tudja, mennyi kolbász is van abban a szendvicsben, és csak egyet kéne vakkantania, és nekem annyi. Farkasszemet nézünk egy pillanatra, a tekintetem könyörög a kutyának – ne árulj el, kérlek! A gazdájára néz, aki kérdőn széttárja a karjait, és kérdez: „Any food?”. Én már harmadszorra tagadom le, hogy nem, nincs. A kutya még egyszer rám néz, majd jelez a gazdájának, hogy minden rendben. Hatalmasat sóhajtva iszkolok ki a csapóajtón, ami be van zárva,némi bénázás után kijutok a másikon. Nem árult el, az okos kutyus, megmentette a bőrömet, és hagyott meglógni a kolbászos szendviccsel!

Ez volt a kanadai rokonlátogatós hétvége záróakkordja. Buffalóból körülbelül két és fél óra buszút Toronto, ebből 40-50 perc a határon töltendő, kocsival nyilván gyorsabb lenne. Édesanyám unokatestvére, Klári néni Mississauga városban lakik, 40 percre Toronto belvárosától, ide voltam hivatalos a kanadai hálaadás napi vacsorára. Klári néni lányai, Krisztina és Márta másod-unokatestvéreim, azoknak írom, akik nem családtagok, hogy valamennyire képben legyenekJ

Klári néni, Márti, Anna és Kriszti

Péntek este érkeztem meg, Kriszti és férje, Kristian kijöttek elém a torontoi buszpályaudvarra (jövőbeli utazóknak: Megabusszal 43$ a jegy oda-vissza, teljesen kényelmes busz, Wcvel, légkondival). A szombati nap sok-sok beszélgetéssel és főzéssel telt, beálltam Klári néni mellé segédséfnek, a menü kacsa,marharagu, húsleves, és háromféle sütemény, felsorolni is sok.

Ünnepi asztal

Phoebe zongorázik

Több komolyságot, ha kérhetem!:)

Előszedtük a családfát, vasárnap délelőtt beillesztettük a hiányzó puzzle-darabokat, és képeket társítottunk a nevekhez. Ki kicsoda, hol él, mit csinál, van-e családja? Összeillesztjük az óceán két felére szakadt rokonság szálait. Jut idő egy kis bevásárlásra a Mall-ban ( nálunk ez lenne a pláza vagy az Árkád, csak a Mall-ok itt tízszer akkorák, mint otthon), persze csak a legszükségesebbeketJ Vasárnap az eső zuhog, de ez nem tart minket vissza egy sétától az Ontario-tó mellett.

A Tommy Hilfigerben 40%-os leárazás volt...elvesztettem a fejem

Klári néniék utcája

Modern lakóházak Mississauga belvárosában. 56 emelet, Mártával megszámoltuk.

Gyorsan érkezik el a vasárnap este, indulni kell vissza. Mintha csak Győrből mennék Pécsre egy átlagos hétvégén, a különbség csak annyi, hogy nem anya indít útnak,hanem Klári néni, és hogy nem Pécsre, hanem egy másik országba megyek „haza”, és nem Győrből, hanem Torontóból. Illetve a hazavihető ételmennyiséget négy zserbóra redukáltuk, azért a sült kacsát párolt káposztával meg némi maradék marharaguval nem mertem megkockáztatni, azt hiszem, így is elég jófej volt velem a határőr labrador, hiszen a zserbó is a helyén maradt fenn a buszon, így a fiúk még este meg is kóstolhatták.

Alternatív megoldások esőben: gyermek esőkabát és nejlonzacskó

Kanadai ludak

Photoshop használata 

hülyéknek 1.

Photoshop használata hülyéknek 2.

Képek az Ontario-tóról

Egy esős nap margójára

Reggel 6.30, csörög a vekker, rányomom a Szundit, de nem tudok visszaaludni, mert valami ütemesen veri a redőnyt az ablakhoz. 7kor már körvonalazódik REM-fázisból kikászálódó elmémben, hogy nagy valószínűséggel esik, nem kicsit. Kittka Bálint a szoba másik sarkában az ágyon, szintén ébredezik, ami azért is gyanús, mert nagyjából ez idő tájt már bemosakodva kéne állnia az urológia műtőben. Hm, valami nincs rendjén a világban. Mindkettőnkben motoszkál a gondolat, hogy lehet, ma nem kéne dolgozni menni. Hétfő is van, hideg is van, az eső is esik, a szél is fúj, nekünk meg csak bicajunk van. Olyan negyed nyolc körül mégis úgy döntünk, bevállaljuk, és elindulunk. Nosza, felöltjük a niagarás kirándulásról jól ismert sárga illetve kék köpenyünket. Elővigyázatosságból még két nejlonzacskót is kötök velúrcipellőimre, mert hát kinek van kedve vizes zokniban vizitelni egész nap?

Az apartmanból kilépve rögtön megbánom előző esti lustaságomat, hogy a garázs helyett csak  a kerítéshez kötöttem a kétkerekűmet, mert most egy kisebb fajta Niagara szerveződött az ülés körül. Szóval letörlöm egy Szilvia papírtörlővel, és felpattanok. Bálint ekkor fordul ki a garázsból. Sárga kapucnija mélyen a szemébe húzva, nadrágját ügyesen betűrte sípcsontközépig felhúzott szürke zoknijába. De kussolok, nekem meg nejlon van a lábamon. Elkezdünk tekerni. A nem is olyan távoli első kereszteződésnél meglepődve konstatálom, hogy a féknek nem tett jót a zuhogó eső, sírva-sikítva állítja meg a biciklit egy gyönge 10 méteres fékezés után. És még én jártam jobban, Bálint féke bedobta a törölközőt, így ő a lábbal fékezést választja. Ez csak akkor probléma, amikor áthaladás előtt kettő másodperccel vált pirosra a lámpa. Bálint káromkodását elnyomja az apokalipszis, ami körülöttünk zajlik, és a csuklya alól csak annyit látok, hogy leugrik a kerékpárról, és kétségbeesetten próbál megállni a kereszteződés előtt. A csuklyámat leverte a szembeszél, pár másodperc alatt visszarángatom a fejemre, nem gondolva a benne időközben összegyűlt másfél liter vízre, ami így vígan csordogál be az ingem alá. A körülmények enyhén szólva szuboptimálisak biciklizéshez.

 A Jóisten segedelmével elérünk a parkolóházig, ahol lelakatoljuk a vasparipákat, kiterítjük rá az esőkabátot, plusz én felakasztom a kormányra a két cipővédővé avanzsált nejlonzacskót. Napközben néha kinézek az ablakon:  amit látok, nem túl biztató, facsemetéket csavarint meg a szél, a víz nagy sebességgel söpör le az utcákon. Még jó, hogy délután négyig dolgozom, az eső ugyan eláll, de még minden vizes. Biciklimhez visszaérve csak az esőköpenyem és a lábzsákok hűlt helyét találom, Bálint esőkabátja félárbócra eresztve lóg. Úgy elvitte a tsunami a cuccaimat, hogy meg se találom a parkolóház földszintjén. De legalább már nem esik! Így aztán, értsd ahogy írom, ötvenöt kilómat szépen hazafújja a szél.

A Lexington Avenue-ra befordulva előttem egy néni sétál a járda közepén. Elsuhanok mellette, erre utánam kiabál, hogy „Hey, you!!” De mivel se belé nem mentem, se le nem fröcsköltem, minek álljak meg? Befordulok a garázshoz, zárom le a bicót, erre egyszer csak ott áll a néni előttem. „Hé te, mondanék valamit!” Kicsit megijedek, be fog perelni? Itt ez nem nagy kunszt. Megkérdezi, nem éppen barátságosan, hogy hallottam-e már valaha a biciklis etikettről? Gondoltam, biztos nem a magyar etikettre gondol, hát azt válaszolom, nem , sajnálom, külföldi vagyok. „ Akkor elmondanám, hogy ha valaki mögött jössz, kiabálsz előre, hogy balról jövök vagy jobbról, mert majdnem szívrohamot kaptam, amikor elhúztál mellettem!!!” Kérdezem, hogy hozzáértem-e vagy megütöttem-e, erre ő, hogy nem, csak nagyon megijedt. Gyorsan elszámolok tízig, és nem üvöltök rá, hogy akkor meg mi a probléma, hanem mondom,hogy  Sorry, madam. Erre mondja, hogy minden oké, és búcsúzóul odabök annyit, még mindig ugyanabban a hangnemben, mert azért ő mégis amerikai, meg belénevelten udvarias, hogy „By the way, welcome to the U.S.A.”

Epic bikeride

De az se baj, ha felfedezzük a Niagarát!

Három orvostanhallgató ül az apartmanban, a Lexington Avenue-n. Gépeznek, olvasnak, tanulnak. Egész héten dolgoztak, valami kikapcsolódásra vágynak. Az ablakon kinézve jó idő ígérkezik, 73 Fahrenheit-et mutat a hőmérő. Van bicikli, el lehet menni a parkba, esetleg múzeumba. Vagy nézzük meg az állatkertet? Esetleg űzzük mi is az amerikaiak kedvenc hétvégi programját, a plázacirkálást? Á, inkább csak ugorjunk ki a Niagara-vízeséshez, úgyis itt van a szomszédban.

A gondolat cselekedetben manifesztálódott, vasárnap reggel hátizsákkal meg egy kiló csokis sütivel felszerelkezve megvettük az 5 dolláros napi buszjegyet – a Niagarához ugyanis a sokat emlegetett helyi tömegközlekedés révén is el lehet jutni. Kocsival fél óra lenne, busszal két és fél. Nosza, fel a 12-es buszra, a sofőr megmondja, hol kell leszállni. Olyan környéken tesz le, ahol Bálint szerint nem szívesen piknikeznénk egy vasárnap délután.Gyönge egy óra várakozás után meg is jön a 40-es busz. Felszállunk, ülőhely csak egy van, a jármű tele kínai és mexikói turistákkal (?). Zötyögünk kifelé az iparvárosból, a szemem lassan lecsukódik, mint mindig, ha ülő helyzetbe kerülök.

Épphogy lemennék alfába, és valami szépet álmodnék, felébredek, mert le kell szállni. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor jobb ébren, mintha álmodnál. Elfog az izgalom, ahogy sétálunk a Falls-hoz, ahogy itt hívják. Nem számít, hogy már voltam itt tavaly nyáron, mert amikor megpillantom ezt a természeti csodát, ismét ráeszmélek arra, hol is lakik az Isten. Nézzétek csak a képeket.

Egy rövid áttekintés a vízesésről, hogy ne a levegőbe beszéljek. A Niagara-folyó választja ketté New York államot (USA) és Ontario tartományt (Kanada). A Horseshoe Fall (Lópatkó-vízesés) Kanadához, az Amerikai-vízesés a Menyasszonyi Fátyollal pedig az amerikaiakhoz tartozik. Ezeket a Kecske-sziget választja el, melyre egy gyaloghídon lehet átsétálni, mi ezt meg is tettük. A vízesés egyébként akkor formálódott, amikor a gleccserek visszahúzodtak az utolsó jégkorszakban, és az 1800-as évek óta gondozzák, mint természeti értéket.

Madártávlatból, a képet nem én csináltam,sajnos.

Mikes Bálint először pillantja meg a Niagarát

A Niagara a New York State Park-hoz tartozik, a turisták mellett sok család jár ide ki hétvégenként. Majdnem olyan jó, mint Malomvölgy, vagy OrfűJ Ennek megfelelően több program közül lehet választani: van történeti kiállítás, filmvetítés, szuvenírbolt, na mi ezeket taktikusan kihagytuk. Amit viszont nem lehet kihagyni, az a hajókázás, mikor is kék esőköpenyben felpakolják az embereket egy csónakfélére, ami egészen közel visz a Patkó-vízeséshez, de annyira közel, hogy a rádfröccsenő vízcseppektől semmit se látsz. Ez is megvolt már tavaly, úgyhogy ugrottunk a következőre, a Cave of the Winds fantázianévre hallgató gyalogprogramra ( 11$).

Ne engem tessék nézni, hanem a szivárványt!

 A Menyasszonyi fátyol zuhatag alatt a víz egy barlangot vájt ki magának, amibe ugyan nem lehet bemenni, de jó tudni, hogy ott van. Egy lift visz le a szigetről a zuhatag lábához, ahol kiépített fapallókon lehet közelebb merészkedni, kinek-kinek bátorsága szerint. Induláskor mindenkit ellátnak sárga esőköpennyel és szandállal, de ez nem sokat segít az olyan elvetemülteken, mint mi, akik egyenese beállnak a vízesés elé, és combközépig felázik a farmerjuk. Mindez mit sem számít azonban, amikor ott állsz a másodpercenként több mint 2 millió liter lezúduló víz alatt, és csak üvöltesz és üvöltesz, amíg már se nem látsz, se levegőt nem kapsz az égi áldástól. Hát ilyen ez.

Éljen az egyenszandál

A sárga köpenyek egészen kis méretben is kaphatók

Ide mentünk le

Aki nem ismerné fel: Kittka Bálint, személyesen

Szem nem maradt szárazon

Szerencsésen elintéztük az esti zuhanyzást is ezzel az akcióval, így kiültünk a fűre száradni. Szépen sütött le a vasár-Nap, mi meg csak belefúrtuk a lábujjainkat a fűbe, és próbáltuk realizálni, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Itt vagyunk már lassan két hete, és még mindig nem hiszem el.  Biztos,hogy nem most voltunk itt utoljára, meg kell nézni majd a kanadai oldalról is. Állítólag szép…J

Egy fárasztó nap végén, a buszra várva. Még jó, hogy hármunk közül legalább egyvalaki ébren volt.Aki fényképezett.