Reggel 6.30, csörög a vekker, rányomom a Szundit, de nem
tudok visszaaludni, mert valami ütemesen veri a redőnyt az ablakhoz. 7kor már
körvonalazódik REM-fázisból kikászálódó elmémben, hogy nagy valószínűséggel
esik, nem kicsit. Kittka Bálint a szoba másik sarkában az ágyon, szintén
ébredezik, ami azért is gyanús, mert nagyjából ez idő tájt már bemosakodva kéne
állnia az urológia műtőben. Hm, valami nincs rendjén a világban. Mindkettőnkben
motoszkál a gondolat, hogy lehet, ma nem kéne dolgozni menni. Hétfő is van,
hideg is van, az eső is esik, a szél is fúj, nekünk meg csak bicajunk van.
Olyan negyed nyolc körül mégis úgy döntünk, bevállaljuk, és elindulunk. Nosza,
felöltjük a niagarás kirándulásról jól ismert sárga illetve kék köpenyünket.
Elővigyázatosságból még két nejlonzacskót is kötök velúrcipellőimre, mert hát
kinek van kedve vizes zokniban vizitelni egész nap?
Az apartmanból kilépve rögtön megbánom előző esti
lustaságomat, hogy a garázs helyett csak a kerítéshez kötöttem a kétkerekűmet, mert most egy kisebb fajta Niagara
szerveződött az ülés körül. Szóval letörlöm egy Szilvia papírtörlővel, és
felpattanok. Bálint ekkor fordul ki a garázsból. Sárga kapucnija mélyen a
szemébe húzva, nadrágját ügyesen betűrte sípcsontközépig felhúzott szürke
zoknijába. De kussolok, nekem meg nejlon van a lábamon. Elkezdünk tekerni. A
nem is olyan távoli első kereszteződésnél meglepődve konstatálom, hogy a féknek
nem tett jót a zuhogó eső, sírva-sikítva állítja meg a biciklit egy gyönge 10
méteres fékezés után. És még én jártam jobban, Bálint féke bedobta a
törölközőt, így ő a lábbal fékezést választja. Ez csak akkor probléma, amikor
áthaladás előtt kettő másodperccel vált pirosra a lámpa. Bálint káromkodását
elnyomja az apokalipszis, ami körülöttünk zajlik, és a csuklya alól csak annyit
látok, hogy leugrik a kerékpárról, és kétségbeesetten próbál megállni a
kereszteződés előtt. A csuklyámat leverte a szembeszél, pár másodperc alatt
visszarángatom a fejemre, nem gondolva a benne időközben összegyűlt másfél liter
vízre, ami így vígan csordogál be az ingem alá. A körülmények enyhén szólva
szuboptimálisak biciklizéshez.
A Jóisten
segedelmével elérünk a parkolóházig, ahol lelakatoljuk a vasparipákat,
kiterítjük rá az esőkabátot, plusz én felakasztom a kormányra a két cipővédővé
avanzsált nejlonzacskót. Napközben néha kinézek az ablakon: amit látok, nem túl
biztató, facsemetéket csavarint meg a szél, a víz nagy sebességgel söpör le az
utcákon. Még jó, hogy délután négyig dolgozom, az eső ugyan eláll, de még
minden vizes. Biciklimhez visszaérve csak az esőköpenyem és a lábzsákok hűlt helyét
találom, Bálint esőkabátja félárbócra eresztve lóg. Úgy elvitte a tsunami a
cuccaimat, hogy meg se találom a parkolóház földszintjén. De legalább már nem
esik! Így aztán, értsd ahogy írom, ötvenöt kilómat szépen hazafújja a szél.
A Lexington Avenue-ra befordulva előttem egy néni sétál a
járda közepén. Elsuhanok mellette, erre utánam kiabál, hogy „Hey, you!!” De
mivel se belé nem mentem, se le nem fröcsköltem, minek álljak meg? Befordulok a
garázshoz, zárom le a bicót, erre egyszer csak ott áll a néni előttem. „Hé te,
mondanék valamit!” Kicsit megijedek, be fog perelni? Itt ez nem nagy kunszt.
Megkérdezi, nem éppen barátságosan, hogy hallottam-e már valaha a biciklis
etikettről? Gondoltam, biztos nem a magyar etikettre gondol, hát azt
válaszolom, nem , sajnálom, külföldi vagyok. „ Akkor elmondanám, hogy ha valaki
mögött jössz, kiabálsz előre, hogy balról jövök vagy jobbról, mert majdnem
szívrohamot kaptam, amikor elhúztál mellettem!!!” Kérdezem, hogy hozzáértem-e
vagy megütöttem-e, erre ő, hogy nem, csak nagyon megijedt. Gyorsan elszámolok
tízig, és nem üvöltök rá, hogy akkor meg mi a probléma, hanem mondom,hogy Sorry,
madam. Erre mondja, hogy minden oké, és búcsúzóul odabök annyit, még mindig ugyanabban
a hangnemben, mert azért ő mégis amerikai, meg belénevelten udvarias, hogy „By
the way, welcome to the U.S.A.”
Epic bikeride
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése