Egy medika az Államokban: Túra Torontóban

Szombat reggel kis triónk autót bérelt, és elhatározta, hogy meghódítja Kanadát. Nem mentünk messzire, csak a szomszéd országba. Az autót két utcával arrébb vettük fel, Budget nevű cégnél (88$ volt két napra, plusz teletankkal kell visszaadni), irány a határ, Kittka Bálint vezetett, ugyanis 25 év feletti sofőrnek jóval olcsóbb a biztosítás, és ő közöttünk a rangidős. Mikes Bálint volt a mitfahrer, jómagam a hátsó ülésről erősítettem a csapatot. Odafelé mint a villám suhantunk át a határon, persze előtte megálltunk a Niagara Falls Outletben vásárolni.

Csak a legszükségesebbeket vittem magammal

Útnak indulunk

Klári néninél leparkoltuk a kocsit Mississaugaban,mert Toronto belvárosában elég drága a parkolás, innen pedig metróval folytattuk utunkat. A zöld vonal bevisz egészen a belvárosig, nagyjából fél óra ( 11$ a napijegy, ezzel két felnőtt utazhat). Az aluljáróból kilépve nagyot szippantottunk a metropolisz levegőjéből. Igen,megcsináltuk ezt is, itt vagyunk Torontóban. És itt megindult a napi pechsorozat, némi víz áradásával együtt. Esernyő nélkül elbotorkáltunk a szállásig, ami nem volt messze, a West King Street-en, a belváros szívében. Becsekkoltunk, és elfoglaltuk harmadik emeleti szobánkat. Hát mit mondjak, inkább aludtam volna a bostoni buszállomáson, mint tavaly. A lépcsőházban átható WC-szag terjengett, a szobába belépve kellemes lábszag vágott orrba minket. Két emeletes ágy, hárman voltunk, a recepciós azzal ijesztgetett, hogy lesz szobatársunk is, de végül maradtunk hárman. A padlószőnyeg pecsétes (könyörgöm, miért kell padlószőnyeg egy HOSTELbe?), az ágynemű finoman szólva nem új, és négy csótánycsapdát számoltam össze az ágyak alatt. Viszont legalább kaptunk reggelire ingyen palacsintát, és kevesebb mint 30$ volt fejenként, és minden elérhető volt gyalog. Egy éjszakára ki lehet bírni, Global Village Backpackers a hely neve, ha valaki esetleg…

Hopp, egy kicsit eltévedtünk

Canadian National Tower by night

Kilépve a hostel ajtaján azt tapasztaltuk, hogy az eső még csak most kezd rá igazán, így gyorsan beruháztunk egy-egy esernyőre. A városnéző busz már nem ment, hajókázni értelmetlen volt, sötétedett,fáradtak is voltunk, szóval minden bajunk volt. Na majd a CN Tower felvidít! Be is fizettünk a toronyba (36$ a felnőtt jegy), egy perc alatt fenn voltunk a kilátórészen lifttel. Az épület 553 méter magas, és 34 évig ez volt a legmagasabb torony a világon, aztán Dubai lekörözte 2010-ben, ha jól emlékszem. Persze pont akkor volt valami privát parti, lezárták a kiltó felát, így 360 fok helyett csak 180 fokban volt kilátásunk a kivilágított Torontóra. Egy jó órát tölthettünk el így a város felett, közben az eső is elállt, mi pedig elindultunk vacsorázni. A tripadvisor.com-on ráakadtunk a Cameron House nevű helyre, ahol egy szuper folk rock koncert közepébe csöppentünk. Elhallgattuk fél egyig, majd nyugovóra tértünk egy szebb holnap reményében.

Blue Sky Miners a Cameron House-ban

Kanada készül a Halloweenra

Vasárnapra mintha kicserélték volna a város feletti díszletet, gyönyörű napsütés, kicsit hideg. Na akkor most jöhet a hajókázás, ki a kikötőbe, 45 perc alatt (15$) elviszik az embert az Ontario-tóra, ahonnan pazar a rálátás a „Toronto Skyline”-ra. És még egy kedves rövidpólós csajszi is kommentálta a hajókázást, mi meg télikabátban dideregve néztünk rá, hogy ennek meg mi baja.

Good morning Toronto

Toronto Skyline

Vasárnapi piknikezők a szigeten...

...és a vasárnapi horgászás eredménye

Nem sok mindenre maradt már idő, fel a metróra, Klári néni már finom vasárnapi ebéddel várt minket. Aztán be a kocsiba, hiszen nem tudtuk, mire számítsunk a határon. Hogy ne unatkozzam,gondoltam csempészek haza két kis üveg vodkát, hátha megint megkérdezik a határon, van-e nálam alkohol. „Csak” egy órát araszoltunk a határnál, mire végre sorra kerültünk. Mindent megkérdeztek: kik vagyunk, mit csináltunk Torontóban, mit keresünk Amerikában, hol a DS nyomtatvány, mennyi készpénzt hoztunk, van-e nálunk hús-zöldség ilyesmi. Majd a határőr megkérdezte, hozunk-e alkoholt vagy cigarettát? Bizonytalanul mondtuk, hogy nem. Erre ő, oké, akkor tessék felnyitni a csomagtartót, mondom király, az én táskám van legelöl, kinyitja és ráköszön a két üveg alkohol. Majd úgy látszik, közben eljutott a tudatáig, hogy medikusok vagyunk, és elkezdte kérdezgetni, hogy ha ez meg ez az ujja zsibbad, mi lehet a baja. Mi meg olyan kimerítő választ adtunk neki, hogy oda se nézve visszacsukta a csomagtartót…

Még volt időnk elmenni a Mallba és a Wegmans nevű bevásárlóközpontba is, hogy a hétvégére szánt utolsó dollárjainknak is a fenekére verjünk. Hullafáradtan estünk haza a Lexington 18-ba. Éljen Kanada!