A busz félreáll a határon, egy különálló épület elé. Az
esőcseppes üvegen keresztül már látom Amerika fényeit.Vasárnap este van,
személyautók tömkelege igyekszik visszajutni Amerikába, plusz a mi buszunk, a
Toronto-Buffalo-New York menetrend szerinti járat. Szóval félreállunk, a
buszsofőr lekapcsolja a motort, és módszeresen kipakolja a csomagtartóból az
összes bőröndöt, katonás sorrendbe állítja őket a járdaszélen. Egy őr
jelenik meg, kedves zsemleszínű labradorral, aki négyszer végigszaglássza a
csomagokat; húst, zöldséget, neadjisten drogot keresve. A sofőr hangja a
hangosbemondóban utasít minket, hogy szálljunk le kézipoggyászainkkal, és
semmit ne hagyjunk a buszon. Van még egy fél kolbászos-paprikás szendvicsem,
illetve négy szem zserbó. Olyan érték ez egy magyar diáknak, távol az
otthontól, amit nem szabad veszni hagyni. Gondosan elrejtem hát az ülés hátára
szerelt zsebben, és leszállok. Arra persze nem gondoltam, hogy a kutya a buszra
is felmegy, és körbeszimatol…
Beterelnek minket az épületbe, mely egy repülőtéri
biztonsági ellenőrzőponthoz hasonlít. Az az érzés kerít hatalmába, mint régen a
román határon, amikor egy órát vártunk, és nem tudtuk,mibe fognak belekötni;
persze erre a régiek még jobban emlékeznek. 2004 előtt mindenhova így jártunk
Európában. A kellemetlen szorongás gyomortájékról indul, balfelé felkúszik a
szívembe, megdobogtatja, és kis kézremegésben, homloktáji gyöngyöző izzadásban
ér véget. Tudom, hogy minden papírom rendben van, de a hátizsákban lapuló
illegálisan bevándorló szendvics jelenléte meglehetősen frusztrál. A fegyveres
őrök, kutya, egyesoszlop, csomagátvilágító nem sokat javít lelkiállapotomon.
Végre sorra kerülök. Bevallom, hogy magyar vagyok, hogy
rokonokat látogattam, és hogy Amerikában mint ösztöndíjas diák tartózkodom. A
kérdésre, hogy van-e nálam étel, nemmel válaszolok. A kérdésre, hogy van-e nálam
zöldség, szintén nemleges választ adok, közben gondolataim a nagy szelet
paprika körül forognak, ami szendvicsem szerves részét képezi. Kétszer hazudtam
eddig gyors egymásutánban a vámtisztnek.
Megkérik, hogy fáradjak a csomagátvilágítóhoz, hát
odafáradok. Talán a röntgen nem jelez be a szendvicsnél. Nincs is gond, simán
átmegy a táska, csakhogy a futószalag másik végén elbújva ott szimatol
a labrador, gazdája lábánál. Megfagy a vér az ereimben, a röntgent be lehet
csapni, de a kutyust biztos nem. Felbukkan a csomagom, a kutya szimatol, a
tenyerem izzad, a szívem ezerrel teker. Már emelném le a szalagról, de az őr
megállít, mert a kutya tovább szaglászik. És ekkor rám néz az eb. Látom a
szemében, az okos barna szemében, hogy grammra pontosan tudja, mennyi kolbász is
van abban a szendvicsben, és csak egyet kéne vakkantania, és nekem annyi.
Farkasszemet nézünk egy pillanatra, a tekintetem könyörög a kutyának – ne árulj
el, kérlek! A gazdájára néz, aki kérdőn széttárja a karjait, és kérdez: „Any
food?”. Én már harmadszorra tagadom le, hogy nem, nincs. A kutya még egyszer
rám néz, majd jelez a gazdájának, hogy minden rendben. Hatalmasat sóhajtva
iszkolok ki a csapóajtón, ami be van zárva,némi bénázás után kijutok a másikon.
Nem árult el, az okos kutyus, megmentette a bőrömet, és hagyott meglógni a
kolbászos szendviccsel!
Ez volt a kanadai rokonlátogatós hétvége záróakkordja.
Buffalóból körülbelül két és fél óra buszút Toronto, ebből 40-50 perc a határon
töltendő, kocsival nyilván gyorsabb lenne. Édesanyám unokatestvére, Klári néni
Mississauga városban lakik, 40 percre Toronto belvárosától, ide voltam
hivatalos a kanadai hálaadás napi vacsorára. Klári néni lányai, Krisztina és
Márta másod-unokatestvéreim, azoknak írom, akik nem családtagok, hogy
valamennyire képben legyenekJ
Klári néni, Márti, Anna és Kriszti
Péntek este érkeztem meg, Kriszti és férje, Kristian
kijöttek elém a torontoi buszpályaudvarra (jövőbeli utazóknak: Megabusszal 43$
a jegy oda-vissza, teljesen kényelmes busz, Wcvel, légkondival). A szombati nap
sok-sok beszélgetéssel és főzéssel telt, beálltam Klári néni mellé segédséfnek,
a menü kacsa,marharagu, húsleves, és háromféle sütemény, felsorolni is sok.
Ünnepi asztal
Phoebe zongorázik
Több komolyságot, ha kérhetem!:)
Előszedtük a családfát, vasárnap délelőtt beillesztettük a
hiányzó puzzle-darabokat, és képeket társítottunk a nevekhez. Ki kicsoda, hol
él, mit csinál, van-e családja? Összeillesztjük az óceán két felére szakadt
rokonság szálait. Jut idő egy kis bevásárlásra a Mall-ban ( nálunk ez lenne a
pláza vagy az Árkád, csak a Mall-ok itt tízszer akkorák, mint otthon), persze
csak a legszükségesebbeketJ Vasárnap az eső zuhog, de ez nem tart minket vissza
egy sétától az Ontario-tó mellett.
A Tommy Hilfigerben 40%-os leárazás volt...elvesztettem a fejem
Klári néniék utcája
Modern lakóházak Mississauga belvárosában. 56 emelet, Mártával megszámoltuk.
Gyorsan érkezik el a vasárnap este, indulni kell vissza.
Mintha csak Győrből mennék Pécsre egy átlagos hétvégén, a különbség csak
annyi, hogy nem anya indít útnak,hanem Klári néni, és hogy nem Pécsre, hanem
egy másik országba megyek „haza”, és nem Győrből, hanem Torontóból. Illetve a
hazavihető ételmennyiséget négy zserbóra redukáltuk, azért a sült kacsát párolt
káposztával meg némi maradék marharaguval nem mertem megkockáztatni, azt
hiszem, így is elég jófej volt velem a határőr labrador, hiszen a zserbó is a
helyén maradt fenn a buszon, így a fiúk még este meg is kóstolhatták.
Alternatív megoldások esőben: gyermek esőkabát és nejlonzacskó
Kanadai ludak
Photoshop használata
hülyéknek 1.
Photoshop használata hülyéknek 2.
Képek az Ontario-tóról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése